02. Kailhacker ház

Drága, olvasóim!

Valami furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva tegnap elfelejtődött kirakni a rész. Mivel nem akarok mentegetőzni, mert az a világ legszánalmasabb dolga, így csak bevallom szétszórt vagyok egy kicsit, de nem szeretném, hogy ez bárhogy is befolyásolja a blogot. Ezért is most kellemes szórakozást kívánnék ehhez a részhez, amiben már felmerül a halál kérdése. Remélem teszik nektek. Írjátok meg véleményben, hogy szerintetek mit tartalmazhatnak a borítékok. Jó olvasást!

Csókoltat titeket, Bobo Sz.

Szembesülni egy katasztrófával mindig is súlyos teher volt, azonban abban a pillanatban annyira abszurd volt a helyzet, hogy Rini-nek még meglepődni se volt ideje. Tétlenül állt mérhetetlen pillanatokig, amik oly hosszúra nyúltak, hogy végtelen óráknak tűntek. Patrickot figyelte, akinek kezdett leesni, hogy újdonsággal szolgált. A fiúnak is hirtelen kissé kellemetlenné vállt a helyzet. Nyelt egy nagyot, amitől ádámcsutkája mozgásba lendült, végül ismét magára öltötte az őt semmi sem érdekli stílust.
- Élj együtt a tudattal, halott - közölte egy szemrebbenés nélkül, amikor is a busz megérkezett a megállóba. Ahogy a jármű ajtaja kinyílt, úgy tűnt el Patrick. Könnyedén fellépdelt a magas lépcsőfokokon, és helyet foglalt egyik osztálytársa mellett. Rini azonban még mindig nem mozdult. Mintha megkövült volna, éppen csak az agya járt. Kérdezni akart, de a hangok mind belé szorultak. A buszsofőr nem érdeklődött, hogy felakar-e még szállni a kis hölgy, csak elhajtott a város irányába. A lány egymagában ácsorgott az út szélén. Szépen lassan próbálta felfogni a hallottakat. Nem akart sírni, hisz ő sosem sírt, de akkor abban a pillanatban képtelen volt elfojtani könnyeit. Egy kövér csepp indította el a lavinát.
Akkor, ott a lábai elhagyták, és a földre rogyott. Csupasz térdeibe apró kavicsok mélyedtek, amik itt-ott hevertek a földön. Még több kis éles kő szúródott belé, amikor összegörnyedve terült el az aszfalton. A táskája még a hátán volt, így nem volt igazán kényelmes. Szoknyája széle felgyűrődött, így akárki láthatott, amit akart, de ez sem érdekelte akkor. Egyfajta letargia nehezedett lelkére. Úgy érezte a világ összeszűkül most körülötte, hisz Rachel nyitott meg előtte zárt kapukat, amik most ismét becsukódni látszottak. A végét jelentette ez mindennek számára. Szembesült azokban a kritikus percekben azzal is, hogy egyedül maradt, nem volt senkije. És akkor már azt is tudta, hogy a tegnapi harang igazából kinek szólt. Bárcsak inkább Altmeyer bácsi ment volna el!

Zokogása olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy fel se figyelt arra mi zajlik körülötte. Lassan kezdett magához térni, mert válaszok után epekedett. Szüksége volt részletekre. Mégis hogy történt? Gyilkosság volt-e, vagy csak véletlen baleset? Nyughatatlanul támaszkodott fel a kényelmetlen pózból, és ekkor tűnt csak fel neki a tömeg, ami köré gyűlt. Amíg a maga kis világába ragadt, nem vette észre az aggódó tekintetekre. Nem értette mért bámulják őt így, és kérdezgetik a jóllétéről. És mért rohannak a környező házakból ki hozzá, a járókelők mért álltak meg mellette?

Felállt, majd leporolta ruháját, körbenézett az ott lévők arcán. Sejtette, hogy mindenki csak a sajnálat miatt volt abban a pillanatban ott, mert a barátnőjét temetik, az egyetlen közeli barátját. Kis falu a hírek viszont gyorsan terjengtek.

Utat csinálva magának az emberfalon kezdett rohanni. Először céltalanul csak futott, végül a Kailhacker család háza előtt kötött ki, talán akaratlanul is. A magas szinte már palotának hívható házikó, most másképp festett, mint általában. Sehol a rosszcsont gyerekek kacaja, vagy boldog nevetés. Rini akkor még a falakat is szürkébbnek, és gyászosabban látta. Minden sötétítő be volt húzva, így az ablakokon nem lehetett belátni. A kapu nem volt nyitva, holott általában könnyedén bejuthatott bárki. Úgy festett a család elzárkózott a külvilágtól. Katharina összeszedve minden bátorságát feküdt rá a csengőre. Remélte, hogy ajtót nyitnak neki, hisz szinte már családtagnak számított.
A bejárati ajtó hamarosan kinyírt, és Frau Kailhacker lépett ki rajta. Ziláltan festett. Megboldogult lányához hasonló szőke haja kócosan meredezett az ég felé. Csak mackónadrág és egy kávéfoltos fehér póló lebegett vékony testén. Rini sose látta a nőt elegáns holmikon kívül másba, így meglepettsége még az arcára is kiült. Az a reggel kezdett egyre különösebb, és különösebb lenni. Megtébolyult egész Knutbühren lakossága.

- Katharina, micsoda meglepetés! - mosolygott erőltetetten Frau Kailhacker miközben a kulccsal próbálta kinyit a kaput. Mikor végre sikerült kifeszegetni a megszorult bejáratot, akkor beljebb invitált a lányt, aki képtelen volt szóhoz jutni. Szótlanul tipegett beljebb, míg végül a küszöböt is átlépte, és az előszobában kezdett téblábolni. Hamarosan az asszony is visszaérkezett, és szorgosan zárt minden ajtót kulccsal. Nem úgy tűnt, mint akik vendéget vártak volna.

- Foglalj csak helyet – mutatott a nő a nagyszobában álló bőrkanapéra. Rini ismerte a terepet, hisz meg annyiszor járt már itt, és meg annyiszor ült már azon a kanapén, de most mégis tétován indult meg az ülőalkalmatosság felé. Háromszor is meggondolta mit cselekszik mielőtt elhelyezkedhetett volna. Mikor besüppedt alatta a kényes anyag ösztönösen feszítette be minden izmát, mintha tönkretenne valamit is azzal, hogy ő ott ül – Esetleg hozhatok egy teát? Vagy valami könnyed reggelit? - faggatta a kiváló házigazda a vendéget, aki csak finoman megingatta a fejét.

- Köszönöm, nem kérek semmit – felelte végül némi habozás után. Annyira feszengett ebben a helyzetben, hogy keze kezdett megnedvesedni, akárcsak homloka, mintha éppen lefutott volna néhány iskolakört.

- Ha nem, hát nem – közölte némi játékkal a hangjában a gyászoló anya. Rini számára vérfagyasztó hatást nyújtott, hogy még ilyenkor is képes volt megőrizni a nyugtát a nő, és a legkevesebb csalódottságot kimutatni. Talán nem véletlenül lett menő ügyvéd Észak-Németországban. Frau Kailhacker nőies mozdulatokkal foglalt helyet a lány mellett, majd azt ahogy egy hölgynek illik, keresztbe tette a lábait, és kezét megpihentette a térdén. Rini zavarában cselekedett hasonlóképp, ügyetlenül vetette át bal lábát a jobbon. - És mért jöttél, Katharina? Nem kéne neked iskolába lenni? - egyértelmű volt, hogy ezek pusztán költői kérdések. Mind a két fél számára nyilvánvaló tényekként léteztek a válaszok.

- Ma nem mentem be – felelte alsó ajkát rágva a lány. Már nagyon fel akarta tenni a kérdéseit, de félt attól, hogy amint kiejti Rachel nevét a házba őt evakuálják onnét – Herr Kailhacker itthon van? - dobta fel a csevegési témát, hátha enyhül a légkör.

- Sajnos nincs, éppen egy üzleti úton vesz részt. Talán tőle szerettél volna valamit kérni? - kíváncsiskodott az asszony, épp úgymint aki azt a bizonyos témát kerülni akarta - Már megint a kémia házival akadt bajod, mi? - húzta gyanakvó mosolyra száját Frau Kailhacker – Mutasd csak, hátha tudok segíteni! Lehet, hogy nem vagyok vegyészmérnök, de talán egy gimnáziumi kémia feladattal meggyűlik a bajom – arcáról csupa jó indulat sütött, ami ebben a helyzetben éppen elég ridegnek hatott.

- Kérem fejezze be! - rökönyödött meg egy pillanat alatt, Rini. Szeme sarkában ott csillogtak a kövér könnycseppek – Ne csináljon úgy, mint aki nem tudja, mit keresek itt – halkan suttogott, és mondata végére el is csuklott vékony hangja. Lesütötte könnyektől nedves kék íriszeit, képtelen volt a nő szemébe nézni, aki gyakorlatilag a második anyukája volt, akkor pedig mégis egy rettentően távoli személynek tűnt.

Hosszú percekig néma csend állt be. Rini félt, egyszerűen nem mert a mellette ülő tekintetébe fúrni a sajátját. Kezeit morzsolgatta idegességében, tenyere kellemetlenül nedves volt, mert bőrének felületét teljesen eláztatta az izzadság. Füleit halk zokogás csapta meg, ennek hatására sikerült összeszednie megmaradt energiáit ahhoz, hogy fel tudjon nézni. Szeme elé táruló látvány igazán megdöbbentő volt. A nő, aki eddig mindig erős maradt, most keservesen sírt. Összegörnyedt, és eltakarta kezeivel a világ elől könnyeit. Már nem számított az sem, hogy elegáns viselkedést tanúsítson, lábait levette egymásról, és térdein támasztotta meg könyökeit.

Katharina szíve ekkor ismét összetörni készült. Mint egy értékes porcelán hullt a földre, majd darabajira esett szét. Szomorúsággal átitatott könnyei ismét folyni kezdtek, végig csorogtak kipirosodott arcán, és hirdették a világnak, hogy ez a lány bizony végzetes problémákkal küzd.

Frau Kailhacker-nek feltűnt, hogy Rini kórusban zokog vele, így igyekezett magába fojtani azokat a fránya érzéseket. Rutinosan törölgette meg szeme alját, mintha csak nem akarta volna, hogy elmosódjon a sminkje, holott egy gramm festék nem tündökölt orcáján, egyszerű megszokás volt. Szipogott még néhányat, majd a lányt fél vállánál fogva magához ölelte. Anya ösztöneinek köszönhetően csitítgatta a Katharina-t, és finoman simogatta haját, miközben meggyőzően suttogta. „Nem lesz semmi baj” Kötelességének érezte, hogy vigyázzon az elhunyt lánya legjobb barátnőjére, akit ő maga is kedvelt.

- Anyukád említette mi történt, ugye? - kérdezett rá finoman és már sokkal magabiztosabb hangon a nő, bár még mindig meg-meg remegtek hangszálai. Rini óvatosan megingatta a fejét, de egy pillanatra sem emelete el Frau Kailhacker válláról azt. Az asszony nehezen felsóhajtott, tudván, ez is rá maradt – Szombaton késő estére rakják a rendőrök a balesetet. A Knutbühren-t és Göttingent összekötő úton történt – Katharina számára minden egyes szó fájdalmas szúró érzést generált mellkasában, akárcsak az őt vigasztaló személyében is – A motor, amit Adolfo vezetett, valószínűleg megcsúszhatott. Adolfo szerencsésen esett, és könnyebb sérüléssekkel úszta meg, most kórházban van. Rachel viszont... - nem tudta folytatni. Belé szorultak a szavak, érezte az újabb könny hullámot, ami kitörni készült – Jobb lesz, ha most inkább haza mész, Katharina – tolta el magától finoman a lányt.

Rini tudomásul vette az intelmet, majd felállt.

- Köszönöm – suttogta, még egy utolsó pillantást vetett az anyára. Végre megkapta a válaszokat, amiért jött. Legalábbis egy töredékét magáénak tudhatta. 

Elindult a kijárat felé, babrált egy ideig a zárba lévő kulccsal, ami végül kinyitotta az ajtót. Lelépdelt a rövid kis lépcsőn, amit a ház elé állítottak, és már meg is érkezett az előkertbe. A kapuhoz érve rájött, hogy zárva van, mert Frau Kailhacker gondosan csukta azt is be. Komótos léptekkel indult vissza, hogy segítséget kérjen a kijutáshoz. Azonban be se kellett mennie, mert a nő már az ajtóban állt egy köteg levéllel a kezében.

- Katharina! Milyen jó, hogy még itt vagy! - sóhajtott fel, mintha nem is ő küldte volna el Rinit, akit némileg összezavart az újabb hangulatváltozás az asszonynál. Frau Kailhacker az adag papírkupacot a lány kezébe nyomta – Rachel leírásai szerint ez a négy a tied. További szép napot! - csukta rá az ajtó előtt állóra az ajtót, aki szólni akart, de még alkalmat sem kapott rá. Tétovázott, hogy most kopogjon, vagy inkább találjon más megoldást, de végül az utóbbi mellett döntött.

A hátsó kapu felé vette az irányt, hogy ott távozhasson. Közbe mind végig a borítékokat nézegette, amikre cirádás írással volt felkarcolva egy-egy betű. R. I. N. I. Olvasta össze. Jól emlékezett Rachel miket hordott neki össze ezekről az iratokról. A halott lány azonban biztosra ment, és meg is számozta a küldeményeket, nehogy összetévessze a sorrendet a barátnője. Addig-addig forgatta kezei között a leveleket, míg végül egy közéjük szúrt kis lap ki nem esett közülük. A gyöngéd tavaszi szellő belekapott az irományba, és messzire fújta.

Rini az papír után eredt, nem akart elhagyni egy darabot sem, mert hitt benne, hogy minden leírt betű érték számára. Talán némi varázslatot is tartanak magukban, ő így képzelte.

A hatalmas hátsó udvaron szabadon repült a lap, míg végül meg nem akadt a sötétbarnára festett lécekben, amik kerítésként szolgáltak. Szinte a semmiből lépett Katharina látókörébe egy szőke kislány. Hosszú egyenes fürtje copfba voltak fogva, így azok nem lóghattak bele kék szemecskéjébe. Édes lányka volt, és éppen olyan gyönyörű, mint halott nővére. A gyermek a papír után nyúlt, és alaposan megvizsgálta a ráírtakat.

- Mira! - lihegett Rini, hisz egészen odáig futott, hogy utol érje a darabot – Oda adnád? - nyúlt felé, de akkor a megszólított háta mögé rejtette a papírt.

- Nem, aki kapja marja! – vigyorgott.

- Ez nem játék! Kérlek! - könyörgött nyűgösen Katharina, kezdett elege lennie abból a zűrös napból és a Kailhackerekből.

- Rachel-től kaptad, ugye? - kérdezte kissé kétségbe esett hangon. Rini, csak félve bólintott egyet, nem tudta hol vannak a határok, vagy egyáltalán, hogy léteznek-e azok. Nem szeretett volna a kislány szívébe gázolni, aki most vesztette el a nagy testvérét, akire felnézett – Mindenki kapott tőle valamit! És én? Nekem nem adott semmit az égvilágon! - hangja felháborodottan csengett, és egészen erőteljes volt, szinte már kiabálásnak mondható volt – Utált, szombaton is csak kiabált velem! Ha te megérdemled, akkor én mért nem? - fortyogott benne a düh, mintha haragudott volna mindenkire. Bosszúra vágyakozott, és Rachel-nek már nem köphette a szemei közé sérelmeit, így másokkal babrált ki. A papír egyszeriben több darabra hullott, mert Mira apró kezeivel széttépet, mielőtt Rini megállíthatta volna.

- Mira – suttogta elalélva a csodálkozástól, nem így ismerte meg a lányt. De védelmére szóljon, hogy mindenki másképp dolgozza fel a gyászt. Egy tízévesben a harag gyűlik össze, hogy őt kihagyták az elköszönésből, féltékenység, amiért őt kevésbé szerették.

Rini a földre hulló darabok mellé térdelt, és elkezdte összeszedegetni őket, hátha majd otthon össze tudja őket rakni. Óvatosan szedegette őket fel, és farmerjának zsebébe csúsztatta őket, hogy biztonságban eljuthassanak a célállomásra.

- Ne higgy neki bármit is írt, talán egy szó se igaz mind abból – húzta fel orrát a tízéves, majd karba tett kézzel elandalgott a házba, aminek hátsó kertében a levegő nyomasztóan állt össze a két lány között.