03. A koporsó belseje

Két hét, éppen ennyi kellett ahhoz, hogy Rini újra kommunikálni kezdjen a környezetével. Nem volt hajlandó iskolába menni, és a szüleinek se beszélt az érzéseiről. A felmenői jobban aggódtak a lányukért, mint azelőtt bármikor. Emellett még az a műtét is eltörpült, amikor tíz évesen leesett a fáról, és a csontjait helyre kellett rakni a kezében, mert elmozdultak, szinte már abnormális módon keresztezték egymást. Talán ennek látvány külsőleg borzasztóbb volt, mint az, ahogyan abban a két hétben Rini csak ült az ágyán maga elé meredve, és nem lehetett hozzászólni. De a tudat, hogy fogalmuk sincs, mi járhatott lányuk fejébe, megölte őket lélekben, és ez volt az igazi gyötrelem, mit se számított ekkor, ki hogyan fest külsőleg. Féltek. Féltek attól, hogy Rini majd megváltozik, örökre zárkózott lesz és magányos, vagy talán, ami még rosszabb, megfosztja majd magát az élettől.

De az a nap egészen más volt. A madarak dallamos csicsergése hallatszott be a szobában, mintha mind Katharina idegeire akart volna menni. Ingerülten csukta be az ablakot, és mélyeket lélegzett. Fel alá járkált a szobában, és az agykerekei sebesen forogtak. Mi tévő is lehetett volna? Meg akart jelenni a barátnője életének ezen fontos eseményén, de mégsem akart ott lenni. Vegyes érzelmek kavarogtak benne. Fogalma se volt, kinek beszélhetne ezekről, hisz annak a személynek, akinek mesélhetett volna, már kerek két hete nem vert a szíve.

Leült hát az ágyára, és markába vette a díszes meghívót, amin kanyargós betűkkel szerepelt az a bizonyos név. Rachel Kailhacker. Remegő kézzel simította végig ujjait a betűkön. A fájdalom a szívében kövér könnycseppekké alakult át.

Ki gondolta volna egy hónapja, hogy már csak ilyen rövid ideje maradt hátra mindenki kedvenc lánynak? Hát senki. Az egy héttel ezelőtt érkező meghívó pedig mindenki kedvenc lányának temetésére szólt. Talán ha tudják, akkor mindannyian elmesélték volna neki, mennyire kedvelték, és mennyi mindent köszönhettek neki.

Az a lány például biztosan hálálkodott volna, aki azon borús estén Göttingen belvárosában ücsörgött az iskola előtt a szüleire várva, mert nem jöttek el érte. Félt egyedül hazamenni, azt se tudta, merre induljon igazándiból. A szülei otthon csatáztak egymással, és éppen nem volt idejük a közös gyerekükre fordítani figyelmüket, aki magányosan, félelemmel megtelt szívvel ücsörgött egy hideg lépcsőfokon. Rini személy szerint könnyedén elsétált volna mellette, de Rachel megállt, és szóra bírta az apróságot, és elkísérte a rendőrségre, akik a gyámhatósághoz fordultak. Ma pedig már egy sokkal felhőtlenebb családban élhet. Kailhackeréknél. Bizony, az a kislány Mira volt.

Lássuk be, Rachel tizenhét évesen valós problémákkal nézett szembe, míg mások negyven évesen is csak bevackolva ültek a saját kis zugukban. És vajon mit mondott volna Mira két hete, ha tudja, hogy meg fog halni fogadott testvére? Talán megígérte volna, hogy örökké szót fogad majd, csak ne hagyja itt. Számára mostoha nővére volta a menedék, aki kimentette élete egy sötét szakaszából.

Tényleg egy igazi angyal volt, legalábbis sokan így tekintettek a fiatal szépségre.

Ez az a gondolat, amiért Rini aznap reggel úgy döntött, hogy felöltözik. A meghívót visszatette az asztalára pontosan a négy levél mellé, amit képtelen volt felbontani. Ott hevert még a celluxszal összeragasztott lap is, amit aznap reggel fújt el a szél, mikor Rini értesült a halál híréről, és amit Rachel húga képes volt darabokra szaggatni. Ezzel a tettével Mirának sikerült véglegesen elásnia magát Katharina szemében. Csak egy buta, féltékeny kislány volt. Rini pedig sose sajnálta igazán szerencsétlen sorsa miatt a legkisebb Kailhackert, mert talán a pokolban született, de az új családjával megfogta az Isten lábát.

Szekrényét kitárva éppen úgy cselekedett, ahogyan azt Rachel elvárta tőle. Sokszor hajtogatta, hogy „legalább a temetésemre csípd ki magad”, néha ez a mondatot az „esküvő” szóval említette meg, de az utóbbira már esélye se volt szerencsétlennek. „Nem szeretnék szomorú gyászszertartást, ahol mindenki feketében van, az olyan lehangoló.” Merült fel ez a gondolat párszor a szőke ciklonban, amit Katharina sose feledhetett, még azon a borús napon sem, aminek a színe egyértelműen a fekete lett volna.

Akasztós szekrényéből kiemelte a legpompásabb ruháját, ami a tűz izzó árnyalatában tündökölt. Éppen úgy festettet az elegáns darabban, mint egy első áldozó az oltár előtt állva. Túlontúl bizarr lett volna ebben belépni a gyászolók körében, így még a dereka köré csavart egy vastag fekete szalagot, amit aztán masniként kötött meg. Egy sötét blézer, és egy hasonló tónusú kalappal takargatta magát, hogy minél kevesebb látszódhasson belőle. A széles karimájú fejfedő eltakarta arcának nagy részét, nem akarta megkockáztatni, hogy bárki is a szemébe nézhessen. Nem akarta látni az együtt érző tekinteteket, és a részvét nyilvánító mosolyokat. Kinek is kellettek azok? Senki sem tudhatta igazán, hogy mit él át, és mennyire magányossá lett Rachel halálával, nem láthattak a lelke legmélyére. Mindössze a saját gondolatai maradtak meg neki az utóbbi időben, ezekre pedig szüksége volt.

Újra kezei közé vette a meghívót, majd elindult lefelé, ahol a családja többi tagja már csak rá várt.

- Biztos így szeretnél jönni, kicsim? - méregette Herr Vermeer.

- Igen – sóhajtott fel. – Csak menjünk. Minél előbb ott leszünk, annál előbb szabadulhatunk – persze ez egyáltalán nem így működött, pusztán jó érzés volt számára ebben a hitben ringani.

- Apu, ne piszkáld szegényt, elég szarul lehet most – karolta át a vállát Marcel, mire Rini lángokat szórt felé szemeivel. Tudta maga is, hogy bátyja képtelen együtt érezni, legalábbis kimutatni valami hasonlót, így nem csodálkozott, de a szavai kellemetlenül szúrták a bordái közötti űrt. Ilyenkor messzire szállt az a lelkesedés, amivel két hete még várta haza egyetlen testvérét.

Most egyáltalán, miért is jött akkor haza erre a jeles alkalomra Marcel? Nem tudni, talán csak egy kis juttatásra számított a halott végrendelete alapján. Egy valami azonban biztos volt, nem azért jelent meg szülőházának ajtajában szmokingban és nyakkendőben, hogy lelki támogatást nyújtson az otthoniaknak.

Családjukat régen látták így együtt, ezért is történhetett meg az, hogy mikor kiléptek az ajtón az arra felé járó falubeliek látványosan megbámulták őket. De Vermeerékről épp úgy pattantak le a fürkésző tekintetek, mint a tükör felületéről a napsugarak. Egyesek a szűk családi körből még viszonozták is a penge éles pillantásokat a méregető szemlélődők felé irányítva azt. Természetesen a hadakozó személy nem más volt, mint Marcel, akit apja figyelmeztető jelleggel még oldalba is bökött. A férfi nem szerette volna, hogy neveletlen fia miatt bárki is megutálja őket a szomszédságban.

Rini lehajtott fejjel sétált végig a főútnak nevezett keskeny utca jellegű szakaszon. Kezében szorongatott egy nagy csokor bazsarózsát, ami elhunyt barátnője kedvenc növényeként volt számon tartva. A fehér színében tündökölt a virág, és még éppen csak kinyílni készült, bimbóját zárva tartotta, ő is a nagy eseményre készült, hogy majd a síron bontakozzon ki a májusi nap sugarainak ölében.

Ahogyan egyre közelebb értek a temetőhöz, Katharina szíve egyre jobban összefacsarodott. Nem volt benne igazán biztos, hogy felkészült a látványra. A szőke lány elernyedt testének látványára, aki egykor igazán közel állt hozzá. Az egyház épülete előtt rengetegen tolongtak, egyértelmű, hogy az egész falu odacsődült, és talán néhányan a környező településről is érkeztek. Rini a szeme sarkából látta néhány osztálytársát, és egy-két felsőbb évest is, akikkel Rachel nagyon sok időt töltött el, mert Adolfo jó barátai voltak. Apropó Adolfo, ő bizony nem tolongott a tömegben, mert továbbra is a kórház ágyát nyomta, de se a szülei, se a testvére nem tisztelte meg a gyászoló családot azzal, hogy megjelennek a gyászszertartáson. Kailhackerék pedig ennek nagyon nem örültek, hisz valamelyest ludasnak tartották lányuk haláláért Adolfot, aki nem vezette a motort elég biztonságosan.

Pár percnyi türelmetlen ácsorgás után elkezdték beengedni a népet a sír rengeteg közé. A pap elől vonult, és őt követte a tömeg. Rini is tartotta volna velük a lépést, de vékony kezénél fogva valaki kirántotta a sorból. Felszisszent, mert úgy érezte, hogy a válla kiugrott a helyéről, pedig erről szó sem volt. Kalapja alól kitekintett, hogy szemügyre vehesse a támadóját. Egy lány nézett vissza rá, éppen korabeli. Nem túl magas, de nem is alacsonynak mondató teremtés volt barna hajjal és éj fekete tekintettel. Az arcélei olyan tisztán rémlettek Katharinának, hogy ő maga is meglepődött rajta. Nina Goetze.

- Ez nem a legalkalmasabb pillanat, Nina – szisszent fel ingerülten Rini, majd kitépte a kezét a szorításból, és megindult a vonulat után, de ekkor Nina könyörgőre fogta.

- Kérlek! – nyávogott, mire Katharina felsóhajtva visszafordult, annak ellenére, hogy két hét antiszociálisság után, kételkedett abban, normális hangnemben tud kommunikálni bárkivel is.

- Mondd – szólt beleegyezően.

- Tudod, volt az a dolog, amit beszéltünk – erre Rini bólintott egyet, jelezve, hogy emlékszik - , és arra gondoltam, hogy talán…

- Oké, ennyi volt – nevetett fel kínosan. – Nem szeretnék inkább arról beszélni, felejtsük el, mintha nem is létezett volna – közölte. – Jobb, ha követed a példám, Nina, és soha többet még csak rá se gondolsz – ezzel fogta magát, és ahogy először is szerette volna elment, hogy a sír között állva gyászolhassa az elhunytat. Semmi pénzért nem beszélt volna arról, annak pontosan két hete lejárt az ideje.

Nina sokkosan állt földbe cövekelt lábakkal. Minden lelkesedése elszállt, ahogyan Rini hátát nézte, és zsugorodó alakját. Most ő nevetett kesernyésen, ám hangjában az elkeseredettség legalább száz árnyalata felfedezhető volt. Neki talán többet jelentett a dolog. Sértetten földhöz vágta a csokrot, amit a sírra hozott, majd a buszmegálló fele indult. Nem óhajtott részt venni a temetésen. Ő haza akart menni Göttingenbe, és így is tett. Felszállt az első érkező helyi járatra, és eltűnt, mint a kámfor. Ekkor még senki se sejtette, hogy a szembe érkező, azaz a faluba tartó busz meglepetésvendéggel kecsegtetett a gyászolóknak, legalábbis Rininek mindenképp.

A pap hosszas monológokkal készült a napra, és nem restellt mindet el is mondani. Állított, hogy Rachelnek jobb helye lesz a Mennybe, ahol nincsen ármánykodás és bosszúvágy, ahol lelke békére talál majd. Arról is beszélt, hogy micsoda veszteség a földi életben egy ilyen fiatal és ártatlan lány halála az emberiségnek. És természetesen, Jézus a túlvilágon mindenkit karjai közé fogad. Rachel is minden bizonnyal oltalmazottjává vált.

Mikor véget ért az egyházi oktatás, és mindenki kisírta a szemét, a pap engedélyt adott felszólalni a közelállóknak. Frau Kailhacker alig tudott beszélni úgy zokogott, senki se értette, miről magyarázott. Mindenesetre, egyértelmű volt, hogy az anyának nem könnyű a helyzete. Herr Kailhacker a végtelen hosszúságú üzleti újáról hazaérő apuka állította, hogy azóta se ébredt fel a sokból. Aztán elecsetelte valamit, hogy ez a munkásságára nem túl fényes jövőt vet. Ezzel minden üzleti érzéke elveszett, és a lánya bankszámlájáról fogalma sincs, hogyan veszi majd ki a pénzt. Végül elsütött egy kicsit sem vicces poént, miszerint így nem lesz kire hagyni az adósságait, ha ő maga elpatkolna. A tömeg egy bizonyos része nevetett. Rini le merte volna fogadni, hogy az üzlettársai voltak azok.

- Gyere, Rini, te jössz – ragadta karon Frau Kailhacker a lányt, és igyekezett a sír mellé vezetgetni.

- De én… – szabadkozott, ugyanis semmi beszéd szerűvel nem készült.

 - Menni fog, ügyes leszel – biztatta, de Katharina ebben nem volt olyan biztos.

A sír mellé érve először látta meg a gödröt, amibe már belehelyezték a koporsót. A látványtól kissé megszédült, és ha ez nem lett volna elég, akkor meg kell említeni, hogy egy halom földre emelték fel, amivel később a tátongó lyukat tömték be, ugyanis Herr Kailhacker úgy ítélte meg, túl alacsony a leányzó, és senki se látja jól. A magasból letekintve még inkább rosszul érezte magát, nem zárta ki a lehetőséget, hogy elájul és a gödörbe hullik. Legalább együtt temették volna a legjobb barátnőjével. Örökkön örökké együtt…

- Hát… - krákogott. – Katharina Vermeer vagyok, Rachel egykori barátnője – izgalmában tördelte ujjait. Fájt kimondania azokat a szavakat. – Nem igazán készültem beszéddel, de ha már így alakult, akkor elmesélném, hogy milyennek láttam én őt – nehézkesen felsóhajtott. – Kiskorunk óta ismertük egymást. Jóban, rosszban együtt voltunk. Emlékszem, minden csínytevést együtt vittünk véghez. Hagmannék kertjébe nyaranként bemásztunk, átevickélve a kerítésen, hogy ehessünk a falu legfinomabb málnájából. Herr Hagmann egyszer észrevett minket, és erre én futni kezdtem, de Rachel ott maradt. Megdicsérte az az évi termést, majd mosolyogva elsétált. Nekem pedig annyit mondott, hogy „Jól átvertük az öreget” – a  tömegen végig nézve látta az idős urat, aki könnyezett, és mintha kacagott is volna egyszerre. Az első sorban pedig Frau Kailhacker hüledezett, hogy miket csinált a lánya a tudta nélkül. – Rengeteget nevettünk együtt. Ő volt a legjobb ember, akit egész életemben ismertem. Boldog lehetek, hogy a barátomnak nevezhettem egykor… És akkor még nem beszéltem arról… - kezdett bele egy újabb sorba, mikor felpillantott. És egészen hátul, pár méterre a gyászolóktól észrevett valakit. Kék öltönyben állt, zsebre tett kézzel. Haja arcában hullott, ahogyan azt megszokták tőle. Feltűnő öltözete ellenére senki sem fordított rá figyelmet, mert mindenki Rini szavain csüngött, ám Katharinát ledöbbentette a látvány. Belé szorult a szó, és csak egészen halkan az illető nevét tudta elsuttogni.

- Henrich – annak ellenére, hogy úgy volt, semelyik Richter nem jelent meg az eseményen, ő nagyon is élőnek tűnt. Rini csapot-papot otthagyva, kezdett rohanni abba az irányba, ahol a srácot látta. Leugrott, vagy inkább csúszott a föld hegyről. Valamiért úgy érezte, Henrich válasz néhány kérdésére. A lány hirtelen megmozdulására mindenki duruzsolni kezdett, senki se érette igazán, mi történik. Mindenki kapkodta fejét, de csak Katharina volt céltudatos.

Hihii! Hogy tetszett ez a kissé össze-vissza rész? Mit gondoltok, Ninával mit titkolnak? És Henrich miért döntött úgy, hogy ő is megjelenik? 

Puszil titektet, Bobo Sz.