03. A koporsó belseje

Két hét, éppen ennyi kellett ahhoz, hogy Rini újra kommunikálni kezdjen a környezetével. Nem volt hajlandó iskolába menni, és a szüleinek se beszélt az érzéseiről. A felmenői jobban aggódtak a lányukért, mint azelőtt bármikor. Emellett még az a műtét is eltörpült, amikor tíz évesen leesett a fáról, és a csontjait helyre kellett rakni a kezében, mert elmozdultak, szinte már abnormális módon keresztezték egymást. Talán ennek látvány külsőleg borzasztóbb volt, mint az, ahogyan abban a két hétben Rini csak ült az ágyán maga elé meredve, és nem lehetett hozzászólni. De a tudat, hogy fogalmuk sincs, mi járhatott lányuk fejébe, megölte őket lélekben, és ez volt az igazi gyötrelem, mit se számított ekkor, ki hogyan fest külsőleg. Féltek. Féltek attól, hogy Rini majd megváltozik, örökre zárkózott lesz és magányos, vagy talán, ami még rosszabb, megfosztja majd magát az élettől.

De az a nap egészen más volt. A madarak dallamos csicsergése hallatszott be a szobában, mintha mind Katharina idegeire akart volna menni. Ingerülten csukta be az ablakot, és mélyeket lélegzett. Fel alá járkált a szobában, és az agykerekei sebesen forogtak. Mi tévő is lehetett volna? Meg akart jelenni a barátnője életének ezen fontos eseményén, de mégsem akart ott lenni. Vegyes érzelmek kavarogtak benne. Fogalma se volt, kinek beszélhetne ezekről, hisz annak a személynek, akinek mesélhetett volna, már kerek két hete nem vert a szíve.

Leült hát az ágyára, és markába vette a díszes meghívót, amin kanyargós betűkkel szerepelt az a bizonyos név. Rachel Kailhacker. Remegő kézzel simította végig ujjait a betűkön. A fájdalom a szívében kövér könnycseppekké alakult át.

Ki gondolta volna egy hónapja, hogy már csak ilyen rövid ideje maradt hátra mindenki kedvenc lánynak? Hát senki. Az egy héttel ezelőtt érkező meghívó pedig mindenki kedvenc lányának temetésére szólt. Talán ha tudják, akkor mindannyian elmesélték volna neki, mennyire kedvelték, és mennyi mindent köszönhettek neki.

Az a lány például biztosan hálálkodott volna, aki azon borús estén Göttingen belvárosában ücsörgött az iskola előtt a szüleire várva, mert nem jöttek el érte. Félt egyedül hazamenni, azt se tudta, merre induljon igazándiból. A szülei otthon csatáztak egymással, és éppen nem volt idejük a közös gyerekükre fordítani figyelmüket, aki magányosan, félelemmel megtelt szívvel ücsörgött egy hideg lépcsőfokon. Rini személy szerint könnyedén elsétált volna mellette, de Rachel megállt, és szóra bírta az apróságot, és elkísérte a rendőrségre, akik a gyámhatósághoz fordultak. Ma pedig már egy sokkal felhőtlenebb családban élhet. Kailhackeréknél. Bizony, az a kislány Mira volt.

Lássuk be, Rachel tizenhét évesen valós problémákkal nézett szembe, míg mások negyven évesen is csak bevackolva ültek a saját kis zugukban. És vajon mit mondott volna Mira két hete, ha tudja, hogy meg fog halni fogadott testvére? Talán megígérte volna, hogy örökké szót fogad majd, csak ne hagyja itt. Számára mostoha nővére volta a menedék, aki kimentette élete egy sötét szakaszából.

Tényleg egy igazi angyal volt, legalábbis sokan így tekintettek a fiatal szépségre.

Ez az a gondolat, amiért Rini aznap reggel úgy döntött, hogy felöltözik. A meghívót visszatette az asztalára pontosan a négy levél mellé, amit képtelen volt felbontani. Ott hevert még a celluxszal összeragasztott lap is, amit aznap reggel fújt el a szél, mikor Rini értesült a halál híréről, és amit Rachel húga képes volt darabokra szaggatni. Ezzel a tettével Mirának sikerült véglegesen elásnia magát Katharina szemében. Csak egy buta, féltékeny kislány volt. Rini pedig sose sajnálta igazán szerencsétlen sorsa miatt a legkisebb Kailhackert, mert talán a pokolban született, de az új családjával megfogta az Isten lábát.

Szekrényét kitárva éppen úgy cselekedett, ahogyan azt Rachel elvárta tőle. Sokszor hajtogatta, hogy „legalább a temetésemre csípd ki magad”, néha ez a mondatot az „esküvő” szóval említette meg, de az utóbbira már esélye se volt szerencsétlennek. „Nem szeretnék szomorú gyászszertartást, ahol mindenki feketében van, az olyan lehangoló.” Merült fel ez a gondolat párszor a szőke ciklonban, amit Katharina sose feledhetett, még azon a borús napon sem, aminek a színe egyértelműen a fekete lett volna.

Akasztós szekrényéből kiemelte a legpompásabb ruháját, ami a tűz izzó árnyalatában tündökölt. Éppen úgy festettet az elegáns darabban, mint egy első áldozó az oltár előtt állva. Túlontúl bizarr lett volna ebben belépni a gyászolók körében, így még a dereka köré csavart egy vastag fekete szalagot, amit aztán masniként kötött meg. Egy sötét blézer, és egy hasonló tónusú kalappal takargatta magát, hogy minél kevesebb látszódhasson belőle. A széles karimájú fejfedő eltakarta arcának nagy részét, nem akarta megkockáztatni, hogy bárki is a szemébe nézhessen. Nem akarta látni az együtt érző tekinteteket, és a részvét nyilvánító mosolyokat. Kinek is kellettek azok? Senki sem tudhatta igazán, hogy mit él át, és mennyire magányossá lett Rachel halálával, nem láthattak a lelke legmélyére. Mindössze a saját gondolatai maradtak meg neki az utóbbi időben, ezekre pedig szüksége volt.

Újra kezei közé vette a meghívót, majd elindult lefelé, ahol a családja többi tagja már csak rá várt.

- Biztos így szeretnél jönni, kicsim? - méregette Herr Vermeer.

- Igen – sóhajtott fel. – Csak menjünk. Minél előbb ott leszünk, annál előbb szabadulhatunk – persze ez egyáltalán nem így működött, pusztán jó érzés volt számára ebben a hitben ringani.

- Apu, ne piszkáld szegényt, elég szarul lehet most – karolta át a vállát Marcel, mire Rini lángokat szórt felé szemeivel. Tudta maga is, hogy bátyja képtelen együtt érezni, legalábbis kimutatni valami hasonlót, így nem csodálkozott, de a szavai kellemetlenül szúrták a bordái közötti űrt. Ilyenkor messzire szállt az a lelkesedés, amivel két hete még várta haza egyetlen testvérét.

Most egyáltalán, miért is jött akkor haza erre a jeles alkalomra Marcel? Nem tudni, talán csak egy kis juttatásra számított a halott végrendelete alapján. Egy valami azonban biztos volt, nem azért jelent meg szülőházának ajtajában szmokingban és nyakkendőben, hogy lelki támogatást nyújtson az otthoniaknak.

Családjukat régen látták így együtt, ezért is történhetett meg az, hogy mikor kiléptek az ajtón az arra felé járó falubeliek látványosan megbámulták őket. De Vermeerékről épp úgy pattantak le a fürkésző tekintetek, mint a tükör felületéről a napsugarak. Egyesek a szűk családi körből még viszonozták is a penge éles pillantásokat a méregető szemlélődők felé irányítva azt. Természetesen a hadakozó személy nem más volt, mint Marcel, akit apja figyelmeztető jelleggel még oldalba is bökött. A férfi nem szerette volna, hogy neveletlen fia miatt bárki is megutálja őket a szomszédságban.

Rini lehajtott fejjel sétált végig a főútnak nevezett keskeny utca jellegű szakaszon. Kezében szorongatott egy nagy csokor bazsarózsát, ami elhunyt barátnője kedvenc növényeként volt számon tartva. A fehér színében tündökölt a virág, és még éppen csak kinyílni készült, bimbóját zárva tartotta, ő is a nagy eseményre készült, hogy majd a síron bontakozzon ki a májusi nap sugarainak ölében.

Ahogyan egyre közelebb értek a temetőhöz, Katharina szíve egyre jobban összefacsarodott. Nem volt benne igazán biztos, hogy felkészült a látványra. A szőke lány elernyedt testének látványára, aki egykor igazán közel állt hozzá. Az egyház épülete előtt rengetegen tolongtak, egyértelmű, hogy az egész falu odacsődült, és talán néhányan a környező településről is érkeztek. Rini a szeme sarkából látta néhány osztálytársát, és egy-két felsőbb évest is, akikkel Rachel nagyon sok időt töltött el, mert Adolfo jó barátai voltak. Apropó Adolfo, ő bizony nem tolongott a tömegben, mert továbbra is a kórház ágyát nyomta, de se a szülei, se a testvére nem tisztelte meg a gyászoló családot azzal, hogy megjelennek a gyászszertartáson. Kailhackerék pedig ennek nagyon nem örültek, hisz valamelyest ludasnak tartották lányuk haláláért Adolfot, aki nem vezette a motort elég biztonságosan.

Pár percnyi türelmetlen ácsorgás után elkezdték beengedni a népet a sír rengeteg közé. A pap elől vonult, és őt követte a tömeg. Rini is tartotta volna velük a lépést, de vékony kezénél fogva valaki kirántotta a sorból. Felszisszent, mert úgy érezte, hogy a válla kiugrott a helyéről, pedig erről szó sem volt. Kalapja alól kitekintett, hogy szemügyre vehesse a támadóját. Egy lány nézett vissza rá, éppen korabeli. Nem túl magas, de nem is alacsonynak mondató teremtés volt barna hajjal és éj fekete tekintettel. Az arcélei olyan tisztán rémlettek Katharinának, hogy ő maga is meglepődött rajta. Nina Goetze.

- Ez nem a legalkalmasabb pillanat, Nina – szisszent fel ingerülten Rini, majd kitépte a kezét a szorításból, és megindult a vonulat után, de ekkor Nina könyörgőre fogta.

- Kérlek! – nyávogott, mire Katharina felsóhajtva visszafordult, annak ellenére, hogy két hét antiszociálisság után, kételkedett abban, normális hangnemben tud kommunikálni bárkivel is.

- Mondd – szólt beleegyezően.

- Tudod, volt az a dolog, amit beszéltünk – erre Rini bólintott egyet, jelezve, hogy emlékszik - , és arra gondoltam, hogy talán…

- Oké, ennyi volt – nevetett fel kínosan. – Nem szeretnék inkább arról beszélni, felejtsük el, mintha nem is létezett volna – közölte. – Jobb, ha követed a példám, Nina, és soha többet még csak rá se gondolsz – ezzel fogta magát, és ahogy először is szerette volna elment, hogy a sír között állva gyászolhassa az elhunytat. Semmi pénzért nem beszélt volna arról, annak pontosan két hete lejárt az ideje.

Nina sokkosan állt földbe cövekelt lábakkal. Minden lelkesedése elszállt, ahogyan Rini hátát nézte, és zsugorodó alakját. Most ő nevetett kesernyésen, ám hangjában az elkeseredettség legalább száz árnyalata felfedezhető volt. Neki talán többet jelentett a dolog. Sértetten földhöz vágta a csokrot, amit a sírra hozott, majd a buszmegálló fele indult. Nem óhajtott részt venni a temetésen. Ő haza akart menni Göttingenbe, és így is tett. Felszállt az első érkező helyi járatra, és eltűnt, mint a kámfor. Ekkor még senki se sejtette, hogy a szembe érkező, azaz a faluba tartó busz meglepetésvendéggel kecsegtetett a gyászolóknak, legalábbis Rininek mindenképp.

A pap hosszas monológokkal készült a napra, és nem restellt mindet el is mondani. Állított, hogy Rachelnek jobb helye lesz a Mennybe, ahol nincsen ármánykodás és bosszúvágy, ahol lelke békére talál majd. Arról is beszélt, hogy micsoda veszteség a földi életben egy ilyen fiatal és ártatlan lány halála az emberiségnek. És természetesen, Jézus a túlvilágon mindenkit karjai közé fogad. Rachel is minden bizonnyal oltalmazottjává vált.

Mikor véget ért az egyházi oktatás, és mindenki kisírta a szemét, a pap engedélyt adott felszólalni a közelállóknak. Frau Kailhacker alig tudott beszélni úgy zokogott, senki se értette, miről magyarázott. Mindenesetre, egyértelmű volt, hogy az anyának nem könnyű a helyzete. Herr Kailhacker a végtelen hosszúságú üzleti újáról hazaérő apuka állította, hogy azóta se ébredt fel a sokból. Aztán elecsetelte valamit, hogy ez a munkásságára nem túl fényes jövőt vet. Ezzel minden üzleti érzéke elveszett, és a lánya bankszámlájáról fogalma sincs, hogyan veszi majd ki a pénzt. Végül elsütött egy kicsit sem vicces poént, miszerint így nem lesz kire hagyni az adósságait, ha ő maga elpatkolna. A tömeg egy bizonyos része nevetett. Rini le merte volna fogadni, hogy az üzlettársai voltak azok.

- Gyere, Rini, te jössz – ragadta karon Frau Kailhacker a lányt, és igyekezett a sír mellé vezetgetni.

- De én… – szabadkozott, ugyanis semmi beszéd szerűvel nem készült.

 - Menni fog, ügyes leszel – biztatta, de Katharina ebben nem volt olyan biztos.

A sír mellé érve először látta meg a gödröt, amibe már belehelyezték a koporsót. A látványtól kissé megszédült, és ha ez nem lett volna elég, akkor meg kell említeni, hogy egy halom földre emelték fel, amivel később a tátongó lyukat tömték be, ugyanis Herr Kailhacker úgy ítélte meg, túl alacsony a leányzó, és senki se látja jól. A magasból letekintve még inkább rosszul érezte magát, nem zárta ki a lehetőséget, hogy elájul és a gödörbe hullik. Legalább együtt temették volna a legjobb barátnőjével. Örökkön örökké együtt…

- Hát… - krákogott. – Katharina Vermeer vagyok, Rachel egykori barátnője – izgalmában tördelte ujjait. Fájt kimondania azokat a szavakat. – Nem igazán készültem beszéddel, de ha már így alakult, akkor elmesélném, hogy milyennek láttam én őt – nehézkesen felsóhajtott. – Kiskorunk óta ismertük egymást. Jóban, rosszban együtt voltunk. Emlékszem, minden csínytevést együtt vittünk véghez. Hagmannék kertjébe nyaranként bemásztunk, átevickélve a kerítésen, hogy ehessünk a falu legfinomabb málnájából. Herr Hagmann egyszer észrevett minket, és erre én futni kezdtem, de Rachel ott maradt. Megdicsérte az az évi termést, majd mosolyogva elsétált. Nekem pedig annyit mondott, hogy „Jól átvertük az öreget” – a  tömegen végig nézve látta az idős urat, aki könnyezett, és mintha kacagott is volna egyszerre. Az első sorban pedig Frau Kailhacker hüledezett, hogy miket csinált a lánya a tudta nélkül. – Rengeteget nevettünk együtt. Ő volt a legjobb ember, akit egész életemben ismertem. Boldog lehetek, hogy a barátomnak nevezhettem egykor… És akkor még nem beszéltem arról… - kezdett bele egy újabb sorba, mikor felpillantott. És egészen hátul, pár méterre a gyászolóktól észrevett valakit. Kék öltönyben állt, zsebre tett kézzel. Haja arcában hullott, ahogyan azt megszokták tőle. Feltűnő öltözete ellenére senki sem fordított rá figyelmet, mert mindenki Rini szavain csüngött, ám Katharinát ledöbbentette a látvány. Belé szorult a szó, és csak egészen halkan az illető nevét tudta elsuttogni.

- Henrich – annak ellenére, hogy úgy volt, semelyik Richter nem jelent meg az eseményen, ő nagyon is élőnek tűnt. Rini csapot-papot otthagyva, kezdett rohanni abba az irányba, ahol a srácot látta. Leugrott, vagy inkább csúszott a föld hegyről. Valamiért úgy érezte, Henrich válasz néhány kérdésére. A lány hirtelen megmozdulására mindenki duruzsolni kezdett, senki se érette igazán, mi történik. Mindenki kapkodta fejét, de csak Katharina volt céltudatos.

Hihii! Hogy tetszett ez a kissé össze-vissza rész? Mit gondoltok, Ninával mit titkolnak? És Henrich miért döntött úgy, hogy ő is megjelenik? 

Puszil titektet, Bobo Sz.

02. Kailhacker ház

Drága, olvasóim!

Valami furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva tegnap elfelejtődött kirakni a rész. Mivel nem akarok mentegetőzni, mert az a világ legszánalmasabb dolga, így csak bevallom szétszórt vagyok egy kicsit, de nem szeretném, hogy ez bárhogy is befolyásolja a blogot. Ezért is most kellemes szórakozást kívánnék ehhez a részhez, amiben már felmerül a halál kérdése. Remélem teszik nektek. Írjátok meg véleményben, hogy szerintetek mit tartalmazhatnak a borítékok. Jó olvasást!

Csókoltat titeket, Bobo Sz.

Szembesülni egy katasztrófával mindig is súlyos teher volt, azonban abban a pillanatban annyira abszurd volt a helyzet, hogy Rini-nek még meglepődni se volt ideje. Tétlenül állt mérhetetlen pillanatokig, amik oly hosszúra nyúltak, hogy végtelen óráknak tűntek. Patrickot figyelte, akinek kezdett leesni, hogy újdonsággal szolgált. A fiúnak is hirtelen kissé kellemetlenné vállt a helyzet. Nyelt egy nagyot, amitől ádámcsutkája mozgásba lendült, végül ismét magára öltötte az őt semmi sem érdekli stílust.
- Élj együtt a tudattal, halott - közölte egy szemrebbenés nélkül, amikor is a busz megérkezett a megállóba. Ahogy a jármű ajtaja kinyílt, úgy tűnt el Patrick. Könnyedén fellépdelt a magas lépcsőfokokon, és helyet foglalt egyik osztálytársa mellett. Rini azonban még mindig nem mozdult. Mintha megkövült volna, éppen csak az agya járt. Kérdezni akart, de a hangok mind belé szorultak. A buszsofőr nem érdeklődött, hogy felakar-e még szállni a kis hölgy, csak elhajtott a város irányába. A lány egymagában ácsorgott az út szélén. Szépen lassan próbálta felfogni a hallottakat. Nem akart sírni, hisz ő sosem sírt, de akkor abban a pillanatban képtelen volt elfojtani könnyeit. Egy kövér csepp indította el a lavinát.
Akkor, ott a lábai elhagyták, és a földre rogyott. Csupasz térdeibe apró kavicsok mélyedtek, amik itt-ott hevertek a földön. Még több kis éles kő szúródott belé, amikor összegörnyedve terült el az aszfalton. A táskája még a hátán volt, így nem volt igazán kényelmes. Szoknyája széle felgyűrődött, így akárki láthatott, amit akart, de ez sem érdekelte akkor. Egyfajta letargia nehezedett lelkére. Úgy érezte a világ összeszűkül most körülötte, hisz Rachel nyitott meg előtte zárt kapukat, amik most ismét becsukódni látszottak. A végét jelentette ez mindennek számára. Szembesült azokban a kritikus percekben azzal is, hogy egyedül maradt, nem volt senkije. És akkor már azt is tudta, hogy a tegnapi harang igazából kinek szólt. Bárcsak inkább Altmeyer bácsi ment volna el!

Zokogása olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy fel se figyelt arra mi zajlik körülötte. Lassan kezdett magához térni, mert válaszok után epekedett. Szüksége volt részletekre. Mégis hogy történt? Gyilkosság volt-e, vagy csak véletlen baleset? Nyughatatlanul támaszkodott fel a kényelmetlen pózból, és ekkor tűnt csak fel neki a tömeg, ami köré gyűlt. Amíg a maga kis világába ragadt, nem vette észre az aggódó tekintetekre. Nem értette mért bámulják őt így, és kérdezgetik a jóllétéről. És mért rohannak a környező házakból ki hozzá, a járókelők mért álltak meg mellette?

Felállt, majd leporolta ruháját, körbenézett az ott lévők arcán. Sejtette, hogy mindenki csak a sajnálat miatt volt abban a pillanatban ott, mert a barátnőjét temetik, az egyetlen közeli barátját. Kis falu a hírek viszont gyorsan terjengtek.

Utat csinálva magának az emberfalon kezdett rohanni. Először céltalanul csak futott, végül a Kailhacker család háza előtt kötött ki, talán akaratlanul is. A magas szinte már palotának hívható házikó, most másképp festett, mint általában. Sehol a rosszcsont gyerekek kacaja, vagy boldog nevetés. Rini akkor még a falakat is szürkébbnek, és gyászosabban látta. Minden sötétítő be volt húzva, így az ablakokon nem lehetett belátni. A kapu nem volt nyitva, holott általában könnyedén bejuthatott bárki. Úgy festett a család elzárkózott a külvilágtól. Katharina összeszedve minden bátorságát feküdt rá a csengőre. Remélte, hogy ajtót nyitnak neki, hisz szinte már családtagnak számított.
A bejárati ajtó hamarosan kinyírt, és Frau Kailhacker lépett ki rajta. Ziláltan festett. Megboldogult lányához hasonló szőke haja kócosan meredezett az ég felé. Csak mackónadrág és egy kávéfoltos fehér póló lebegett vékony testén. Rini sose látta a nőt elegáns holmikon kívül másba, így meglepettsége még az arcára is kiült. Az a reggel kezdett egyre különösebb, és különösebb lenni. Megtébolyult egész Knutbühren lakossága.

- Katharina, micsoda meglepetés! - mosolygott erőltetetten Frau Kailhacker miközben a kulccsal próbálta kinyit a kaput. Mikor végre sikerült kifeszegetni a megszorult bejáratot, akkor beljebb invitált a lányt, aki képtelen volt szóhoz jutni. Szótlanul tipegett beljebb, míg végül a küszöböt is átlépte, és az előszobában kezdett téblábolni. Hamarosan az asszony is visszaérkezett, és szorgosan zárt minden ajtót kulccsal. Nem úgy tűnt, mint akik vendéget vártak volna.

- Foglalj csak helyet – mutatott a nő a nagyszobában álló bőrkanapéra. Rini ismerte a terepet, hisz meg annyiszor járt már itt, és meg annyiszor ült már azon a kanapén, de most mégis tétován indult meg az ülőalkalmatosság felé. Háromszor is meggondolta mit cselekszik mielőtt elhelyezkedhetett volna. Mikor besüppedt alatta a kényes anyag ösztönösen feszítette be minden izmát, mintha tönkretenne valamit is azzal, hogy ő ott ül – Esetleg hozhatok egy teát? Vagy valami könnyed reggelit? - faggatta a kiváló házigazda a vendéget, aki csak finoman megingatta a fejét.

- Köszönöm, nem kérek semmit – felelte végül némi habozás után. Annyira feszengett ebben a helyzetben, hogy keze kezdett megnedvesedni, akárcsak homloka, mintha éppen lefutott volna néhány iskolakört.

- Ha nem, hát nem – közölte némi játékkal a hangjában a gyászoló anya. Rini számára vérfagyasztó hatást nyújtott, hogy még ilyenkor is képes volt megőrizni a nyugtát a nő, és a legkevesebb csalódottságot kimutatni. Talán nem véletlenül lett menő ügyvéd Észak-Németországban. Frau Kailhacker nőies mozdulatokkal foglalt helyet a lány mellett, majd azt ahogy egy hölgynek illik, keresztbe tette a lábait, és kezét megpihentette a térdén. Rini zavarában cselekedett hasonlóképp, ügyetlenül vetette át bal lábát a jobbon. - És mért jöttél, Katharina? Nem kéne neked iskolába lenni? - egyértelmű volt, hogy ezek pusztán költői kérdések. Mind a két fél számára nyilvánvaló tényekként léteztek a válaszok.

- Ma nem mentem be – felelte alsó ajkát rágva a lány. Már nagyon fel akarta tenni a kérdéseit, de félt attól, hogy amint kiejti Rachel nevét a házba őt evakuálják onnét – Herr Kailhacker itthon van? - dobta fel a csevegési témát, hátha enyhül a légkör.

- Sajnos nincs, éppen egy üzleti úton vesz részt. Talán tőle szerettél volna valamit kérni? - kíváncsiskodott az asszony, épp úgymint aki azt a bizonyos témát kerülni akarta - Már megint a kémia házival akadt bajod, mi? - húzta gyanakvó mosolyra száját Frau Kailhacker – Mutasd csak, hátha tudok segíteni! Lehet, hogy nem vagyok vegyészmérnök, de talán egy gimnáziumi kémia feladattal meggyűlik a bajom – arcáról csupa jó indulat sütött, ami ebben a helyzetben éppen elég ridegnek hatott.

- Kérem fejezze be! - rökönyödött meg egy pillanat alatt, Rini. Szeme sarkában ott csillogtak a kövér könnycseppek – Ne csináljon úgy, mint aki nem tudja, mit keresek itt – halkan suttogott, és mondata végére el is csuklott vékony hangja. Lesütötte könnyektől nedves kék íriszeit, képtelen volt a nő szemébe nézni, aki gyakorlatilag a második anyukája volt, akkor pedig mégis egy rettentően távoli személynek tűnt.

Hosszú percekig néma csend állt be. Rini félt, egyszerűen nem mert a mellette ülő tekintetébe fúrni a sajátját. Kezeit morzsolgatta idegességében, tenyere kellemetlenül nedves volt, mert bőrének felületét teljesen eláztatta az izzadság. Füleit halk zokogás csapta meg, ennek hatására sikerült összeszednie megmaradt energiáit ahhoz, hogy fel tudjon nézni. Szeme elé táruló látvány igazán megdöbbentő volt. A nő, aki eddig mindig erős maradt, most keservesen sírt. Összegörnyedt, és eltakarta kezeivel a világ elől könnyeit. Már nem számított az sem, hogy elegáns viselkedést tanúsítson, lábait levette egymásról, és térdein támasztotta meg könyökeit.

Katharina szíve ekkor ismét összetörni készült. Mint egy értékes porcelán hullt a földre, majd darabajira esett szét. Szomorúsággal átitatott könnyei ismét folyni kezdtek, végig csorogtak kipirosodott arcán, és hirdették a világnak, hogy ez a lány bizony végzetes problémákkal küzd.

Frau Kailhacker-nek feltűnt, hogy Rini kórusban zokog vele, így igyekezett magába fojtani azokat a fránya érzéseket. Rutinosan törölgette meg szeme alját, mintha csak nem akarta volna, hogy elmosódjon a sminkje, holott egy gramm festék nem tündökölt orcáján, egyszerű megszokás volt. Szipogott még néhányat, majd a lányt fél vállánál fogva magához ölelte. Anya ösztöneinek köszönhetően csitítgatta a Katharina-t, és finoman simogatta haját, miközben meggyőzően suttogta. „Nem lesz semmi baj” Kötelességének érezte, hogy vigyázzon az elhunyt lánya legjobb barátnőjére, akit ő maga is kedvelt.

- Anyukád említette mi történt, ugye? - kérdezett rá finoman és már sokkal magabiztosabb hangon a nő, bár még mindig meg-meg remegtek hangszálai. Rini óvatosan megingatta a fejét, de egy pillanatra sem emelete el Frau Kailhacker válláról azt. Az asszony nehezen felsóhajtott, tudván, ez is rá maradt – Szombaton késő estére rakják a rendőrök a balesetet. A Knutbühren-t és Göttingent összekötő úton történt – Katharina számára minden egyes szó fájdalmas szúró érzést generált mellkasában, akárcsak az őt vigasztaló személyében is – A motor, amit Adolfo vezetett, valószínűleg megcsúszhatott. Adolfo szerencsésen esett, és könnyebb sérüléssekkel úszta meg, most kórházban van. Rachel viszont... - nem tudta folytatni. Belé szorultak a szavak, érezte az újabb könny hullámot, ami kitörni készült – Jobb lesz, ha most inkább haza mész, Katharina – tolta el magától finoman a lányt.

Rini tudomásul vette az intelmet, majd felállt.

- Köszönöm – suttogta, még egy utolsó pillantást vetett az anyára. Végre megkapta a válaszokat, amiért jött. Legalábbis egy töredékét magáénak tudhatta. 

Elindult a kijárat felé, babrált egy ideig a zárba lévő kulccsal, ami végül kinyitotta az ajtót. Lelépdelt a rövid kis lépcsőn, amit a ház elé állítottak, és már meg is érkezett az előkertbe. A kapuhoz érve rájött, hogy zárva van, mert Frau Kailhacker gondosan csukta azt is be. Komótos léptekkel indult vissza, hogy segítséget kérjen a kijutáshoz. Azonban be se kellett mennie, mert a nő már az ajtóban állt egy köteg levéllel a kezében.

- Katharina! Milyen jó, hogy még itt vagy! - sóhajtott fel, mintha nem is ő küldte volna el Rinit, akit némileg összezavart az újabb hangulatváltozás az asszonynál. Frau Kailhacker az adag papírkupacot a lány kezébe nyomta – Rachel leírásai szerint ez a négy a tied. További szép napot! - csukta rá az ajtó előtt állóra az ajtót, aki szólni akart, de még alkalmat sem kapott rá. Tétovázott, hogy most kopogjon, vagy inkább találjon más megoldást, de végül az utóbbi mellett döntött.

A hátsó kapu felé vette az irányt, hogy ott távozhasson. Közbe mind végig a borítékokat nézegette, amikre cirádás írással volt felkarcolva egy-egy betű. R. I. N. I. Olvasta össze. Jól emlékezett Rachel miket hordott neki össze ezekről az iratokról. A halott lány azonban biztosra ment, és meg is számozta a küldeményeket, nehogy összetévessze a sorrendet a barátnője. Addig-addig forgatta kezei között a leveleket, míg végül egy közéjük szúrt kis lap ki nem esett közülük. A gyöngéd tavaszi szellő belekapott az irományba, és messzire fújta.

Rini az papír után eredt, nem akart elhagyni egy darabot sem, mert hitt benne, hogy minden leírt betű érték számára. Talán némi varázslatot is tartanak magukban, ő így képzelte.

A hatalmas hátsó udvaron szabadon repült a lap, míg végül meg nem akadt a sötétbarnára festett lécekben, amik kerítésként szolgáltak. Szinte a semmiből lépett Katharina látókörébe egy szőke kislány. Hosszú egyenes fürtje copfba voltak fogva, így azok nem lóghattak bele kék szemecskéjébe. Édes lányka volt, és éppen olyan gyönyörű, mint halott nővére. A gyermek a papír után nyúlt, és alaposan megvizsgálta a ráírtakat.

- Mira! - lihegett Rini, hisz egészen odáig futott, hogy utol érje a darabot – Oda adnád? - nyúlt felé, de akkor a megszólított háta mögé rejtette a papírt.

- Nem, aki kapja marja! – vigyorgott.

- Ez nem játék! Kérlek! - könyörgött nyűgösen Katharina, kezdett elege lennie abból a zűrös napból és a Kailhackerekből.

- Rachel-től kaptad, ugye? - kérdezte kissé kétségbe esett hangon. Rini, csak félve bólintott egyet, nem tudta hol vannak a határok, vagy egyáltalán, hogy léteznek-e azok. Nem szeretett volna a kislány szívébe gázolni, aki most vesztette el a nagy testvérét, akire felnézett – Mindenki kapott tőle valamit! És én? Nekem nem adott semmit az égvilágon! - hangja felháborodottan csengett, és egészen erőteljes volt, szinte már kiabálásnak mondható volt – Utált, szombaton is csak kiabált velem! Ha te megérdemled, akkor én mért nem? - fortyogott benne a düh, mintha haragudott volna mindenkire. Bosszúra vágyakozott, és Rachel-nek már nem köphette a szemei közé sérelmeit, így másokkal babrált ki. A papír egyszeriben több darabra hullott, mert Mira apró kezeivel széttépet, mielőtt Rini megállíthatta volna.

- Mira – suttogta elalélva a csodálkozástól, nem így ismerte meg a lányt. De védelmére szóljon, hogy mindenki másképp dolgozza fel a gyászt. Egy tízévesben a harag gyűlik össze, hogy őt kihagyták az elköszönésből, féltékenység, amiért őt kevésbé szerették.

Rini a földre hulló darabok mellé térdelt, és elkezdte összeszedegetni őket, hátha majd otthon össze tudja őket rakni. Óvatosan szedegette őket fel, és farmerjának zsebébe csúsztatta őket, hogy biztonságban eljuthassanak a célállomásra.

- Ne higgy neki bármit is írt, talán egy szó se igaz mind abból – húzta fel orrát a tízéves, majd karba tett kézzel elandalgott a házba, aminek hátsó kertében a levegő nyomasztóan állt össze a két lány között.

01. Falusi harang

 Igen, igen! Jól látjátok itt az első teljes értékű rész! Mivel nincs túl sok mondani valóm így a késői órákra. ezért egyszerűen csak kellemes olvasást szeretnék kívánni!

Csókoltat titeket, Bobo Sz.

Gyönyörű májusi hétvége volt. A nap hét ágra sütött, és a madarak is vidáman cikáztak a bárányfelhős égen. A levegő tavasz végéhez híven kellemesen felmelegedett, az utcákról pedig boldog gyerekkacajok hallatszottak, ahogyan csöppségek fogócskáztak a biztonságos kertvárosi részen. A német nyelv, amit annyian a káromkodáshoz tudtak hasonlítani, most dallamosan csengett az apróságok szájából. „Úgyse kapsz el!” Kiabálta hol egyik, hol másik. Elszaladtak két lány mellett, akik a padkán ülve nevetgéltek. Nem lehetett hallani, hogy miről folyt az eszmecsere, csak a mérhetetlen jókedvük jött át.

- Óvatosabban, Mira! - szólt rá fogócskázó húgocskájára az idősebbik lány, Rachel. Hosszú loboncos szőke hajáról és arcán elszórtan elhelyezkedő szeplőkről ismerték meg az utcában. Az emberek már messziről beazonosították a Kailhacker lányt. Oldalán mindig legjobb barátnője tartózkodott, akit egyszerűen Rininek becézett, mert a Katharina megnevezés idegesítően hosszúnak hatott. Azokban a percekben is ő ücsörgött mellette az út szélén, és épp azon kuncogott, hogy Mira mennyire semmibe veszi testvére figyelmeztetését. A kislány elengedte füle mellett a szavakat. Felállt, leporolta nadrágját, majd gondtalanul szaladt tovább. Az elbukásra már csak a térdénél megzöldült anyag emlékezett meg, és nővére vészjósló sóhajtása.

- Egyszer összetöri magát! – ingatta a fejét – Még csak nem is figyel rám - panaszolta gondterhelten – ,szörnyen önfejű – nézett húga után, aki addigra messze járt.

- Volt kitől tanulni – bökte oldalba Rini, aki elnyelte nevetését, így csak ajkának felfelé görbülő íve sugallta, hogy jól szórakozik.

- Én nem vagyok önfejű! - kérte ki magának egyből a szőke – Csak szeretem úgy intézni a dolgaimat, ahogyan az nekem tetszik – közölte jó kedéllyel, mire barátnőjéből kiszabadult a kacaghatnék, és Rachel is csatlakozott hozzá. Mikor végre abba tudta hagyni a nevetést, lopva a mellette lévőre tekintet, majd egy fájdalmas sóhajjal az égre pillantott. Végül fejét barátnője vállára hajtotta, és lehunyva szemét elmerengett gondolataiban. Katharina semmit sem értett az egészből, de nem is akarta firtatni, mert túl szép volt az a pillanat ahhoz, hogy megzavarják a problémák. Hosszú percekig a csend telepedett rájuk, míg Rachel vissza nem tért az élők sorába.

- Rini – szólalt meg tőle szokatlan és erőtlen hangon.

- Igen? - reagált egyből a megszólított.

- Ha egyszer valami történne velem, akkor vigyáznál Mira-ra? - tudakolta – Anyára, apára, Patrick-ra? És néha Adolfo-ra is figyelnél? - hangjából valamiféle kétségbeesés sütött, de még Rini se tudta beazonosítani teljesen, így egy ideig tétovázott a meglepetés hatására.

- Persze, számíthatsz rám. A te családod az enyém is – biztosította, de legbelül piszkálta a kíváncsiság, hogy miképp vágott ez témába – De ilyen nem fog történni… - kezdett volna bele, de Rachel azonnal megszakította.

- Emlékszel még mit mondtam a levelekkel kapcsolatban?

- Persze, de… - ismét nem tudta befejezni a mondandóját, mert közbeszólt a mellette lévő.

- Jól vésd az eszedbe, Rini! Jól vésd az eszedbe! - hangja nem volt figyelmeztető vagy felszólító sokkal inkább a beletörődésről árulkodott.

- Talán valami történt? - aggódott Katharina, hirtelen nem tudta, hol áll a feje. Amennyire a barátnője megtartotta a nyugalmát ő épp annyira lett zaklatott.

- Nem történt semmi, minden a legnagyobb rendben – villantott egy mosolyt, így hófehér fogai mindenki számára megfigyelhetők lettek. Légies könnyedséggel állt fel a helyéről, majd az ég felé nyújtózott – Lassan mennem kell. Adolfo-val bemegyünk Göttingenbe, valami új filmet adnak a moziban – közölte csak úgy spontán, de Rini nem volt olyan hangulatában, hogy jól fogadja. Idegesen pattant fel a helyéről, még mindig az előző témán lovagolt, holott Rachel már rég túl lépett rajta.

- Kailhacker! - szólította a vezetéknevén, amit csak akkor szokott, ha dühös volt a lányra. Már pedig kipirosodott arca, és nyakán kiduzzadó erek erről árulkodtak – Nem mész te sehova, amíg meg nem mondod, hogy mi volt ez az előbb!

- Csak teszteltem, hogy fogadnál egy ilyen rossz hírt – mosolyodott el ravaszul, ám annak a vigyornak a hátterében egy adagnyi félelem lapult meg, amit a világért se ismert volna be senkinek.

Rini ezt rossz viccként fogta fel. Összefonta mellkasa előtt két karját, és úgy kiáltott a távolodó lány után, aki a húga nyomát kutatta, hogy aztán haza vihesse.

- Ezt még visszakapod, Kailhacker! - az egész utcán hallani lehetett szavainak visszhangját, így természetesen barátnője is meghallotta, aki egy bájos vigyorral reagálta le az egészet. Ekkor néztek utoljára szemtől szembe. Hétköznapi pillanat volt, de senki se számított rá, hogy a befejezés szokatlan lesz majd.

Rini elindult a másik irányba, ahol az ő házuk helyezkedett el. Rég be vett szokásukká vált, hogy mindig középen találkoztak, és ott beszélték meg a héten történteket. A család, akinek az otthona előtt tanyáztak, nem élvezte annyira a mindennapos jókedvet, mint a két tizenéves, akik kitartottak jól megszokott menetrendjük mellett.

Másnap Rini reggele a szokásos módon indult. Vasárnap révén csak kilenc körül kószálódott ki az ágyból. Hatalmasat ásított, majd az ég felé nyújtotta rövid karjait. Lábait rózsaszín szőrös mamuszába csúsztatta, majd még kómásan indult le a konyhába a reggeli jól megérdemelt koffein adagjáért. A ház elég csendes volt, csak az apja tevékenykedett a konyhában, éppen előkészítette az ebédjüket. A szorgos szakács végzettségű felmenő minden vasárnap pontban délben tálalta az étkeket.
- Jó reggelt – motyogta fáradtan Rini, amint becsoszogott a helyiségbe.

- Szia, kicsim- nyomta a reggeli puszi adagot lánya homlokára Herr Vermeer – Kérsz valami reggelit? - faggatta, de válaszként csak egy fejingatást kapott. Katharina ezeken a rituális vasárnapokon sose szokott reggelizni, mert tudta, hogy ebédre úgy is nagy lakoma lesz – Egy kakaót esetleg? - próbálkozott rendíthetetlenül.

- Csak egy kávét kérek, apa – mondta egy halvány mosollyal, ami kitelt tőle ilyen korai reggelen. Látszott, hogy az anyjára ütött, aki még azokban a percekben is az ágyban lustálkodott, bezzeg az édesapja már hajnalok hajnalán éberen pörgött.

Rini nekidöntötte a hátát a konyhapultnak, és karba tett kézzel figyelte, ahogyan tevékenykednek mellette. A háttérben a kávéfőző zaját lehetett hallani, ahogyan a jó erős ébresztő átszűrődött rajta. A jellegzetes kávé illat is hamar megérkezett, ami csak úgy cirógatta szaglószervét. Herr Vermeer, mint minden konyha tevékenységet, így ezt is, művészetként fogott fel. A bögre aljában lévő fekete folyadékot forralt tejjel öntötte fel pont úgy, ahogyan lánya azt szerette. Pár kanál cukrot mert bele, tetejére jó nagyadag tejszínhabot nyomott, majd egy kis kakaóporral hintette be.

- Kész is. Pont úgy, ahogyan azt a szemem fénye szereti – adta a poharat a lány kezében, aki bizakodva nézett arra. Szervezete már vágyakozott a reggeli ital után.

- Köszönöm – vigyorgott, majd beleszürcsölt a forró kávéba. Ajka fölött vékony fehér bajusz keletkezett a tejszínhabtól, amit aztán lenyalt onnét.

- Gőzgombóc ugye jó lesz ebédre? - tudakolta az apa, aki éppen az ételhez kellő tésztát nyújtotta. Nyilván való volt, hogy csak költői kérdésként merült fel a dolog, mert akkor már nem lehetett változtatni az étlapon. Így beletörődően bólintott egyet Rini. Nem volt nagy kedvence az étel, de néha azért jóízűen el tudta majszolni, mikor gyomra már igazán korgott.

- Marci haza jön? - jutott hirtelen eszébe, hogy bátyjának nagy kedvence a fogás.

- Azt mondta, hogy talán benéz – mosolygott Herr Vermeer, aki hasonlóan fogadta, hogy ritkán látott egyetemista gyermeke hazalátogat hozzájuk. Katharina pedig kicsattant az örömtől, hónapok teltek el azóta, hogy láthatta testvérét, akivel sok vitája volt, de mindennél jobban szerették egymást.

Kesernyés kávéjának íze édesebb lett a jó hír következtében. Boldogabb lett egy árnyalatnyival, mosolya is szélesebbre húzódott. Fejében kavarogtak a gondolatok arról, hogy mennyi mindent teendője lesz, mielőtt bátyja megérkezik. Mindent tökéletesnek akart, hogy aztán semmi se zavarhassa meg a családi idillt.

Miután elfogyasztotta reggeli gyanánt a kávéját felrohant a szobájába, majd gondolkodás nélkül öltött magára néhány jelentéktelen ruhadarabot. Éjjeli szekrényéről felkapta telefonját, és a gyorshívó gombot benyomva emelte füléhez telefonját. Összesen egyet csöngött, aztán egy erőteljes női hang szólt a készülékbe, aki arról értesítette, hogy a hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Rini nem aggodalmaskodott ezen, hisz elég jól ismerte barátnőjét. Úgy hitte még mindig alszik az Adolfo-val töltött este után. A probléma is zsugorinak hatott hirtelen, így nem tűnt fontosnak a sürgős beszéd. Pedig, ha tudta volna…

A dél rohamosan közeledett, Rini izgalma pedig az idő múlásával nőtt. A régi agyonjátszott társasjátékok ott sorakoztak a nagyszobai dohányzóasztalon arra várva, hogy a lány ismét kikaphasson az idősebb fivértől. A nappaliban elhelyezett hangszórókból bömbölt a punk-rock zene, amit a házban mindenki utált, kivéve Marcel, aki úgy tűnt késik, pedig ő is jól ismerte az otthoni szabályokat. Percek kérdése volt, hogy az nagymutatója elérje a tizenkettőt. Az ebédlőasztalon fent volt a teríték, és a gőzgombócok illata lengett be mindent. Katharina meredten figyelte az órát, néha mikor a szél játszott az ajtókkal, a bejárat felé kapta a tekintetét, hátha megérkezett, de se híre se hamva nem a bátyjának.

Pontban egészkor megszólalt a templom harangja, ami azonban másképp szólt, mint egy átlag napon. Megszakításokkal, ami a kis lakosságú település lakóinak baljósan csenghetett.

- Ki halt meg? - kérdezte kertelés nélkül Rini, aki bátyjával kapcsolatban minden reményét elvesztetve ült asztalhoz, már az is felmerült benne, hogy ő boldogult meg az úton hazafelé.

- Talán Altmeyer bácsi adta fel a harcot – mosolygott szomorkásan Frau Vermeer, aki idő közben felébredt, és elintézte a dolgokat, amiket a délelőttjére tervezett be. A negyvenes éveiben járó kissé dundi nőnek megnyugtató arcvonásai voltak. A tőle megszokott lendülettel kezelte a problémákat. Az ő szájából a halál híre se fájt annyira.

- Valami szép koszorút viszünk a sírjára – ajánlotta fel férje, aki közben kiosztotta a tányérokra a fejadagokat.

- Biztos szép temetést rendeznek majd neki – teljesen magától értetődő volt, hogy az alig ismert öreg úr gyászszertartásán majd ők is ott lesznek. Ha a kis faluban egy emberrel is csökkent a lélekszám, akkor mind a hatszáz fő, aki ott élt, becsődült a temetőbe, és részvétüket tanúsították.

- A halotti torra sütök majd egy kis apróságot – tűnődött tovább Herr Vermeer. Szinte már kellemes asztalcsevejnek mondható volt, ahogyan egy ember életének végét tárgyaltak ki.

Riniben azonban ott élt a félelem, hogy talán mégsem Altmeyer bácsinak harangoztak, hanem Marcel-nek. Nem tudott lenyelni egy falatot sem, csak turkálta az ételt. Frusztrálta a mellette elhelyezkedő üres teríték és hely. Ki akart menni az utcára, és kiabálni, hogy mondja meg neki valaki az igazat, hogy valaki biztosítsa baljós gondolatai ellenkezőjéről.

Az apjának feltűnt az étvágytalansága.

- Kicsim, talán nem ízlik? - nézett a tányérra, amin a szétturkált gombóc terült el – Csináljak neked valami mást?

- Nagyon finom – vágta rá egyből, de még mindig csak böködte villájával az étket.

- Legalább egyél néhány falatot – unszolta a felmenő – Nem is reggeliztél!

Rini tétován bámulta az ételt, tényleg nem ártott volna megnyugtatnia korgó pocakját, de mégis úgy érezte, hogy ha lenyelne bármit is, akkor az a torkán akadna.

- Hallgass apádra – csatalakozott az édesanya is, aki jó ízűen fogyasztotta el saját ételét az utolsó morzsáig. A férje a finomságokkal elkényeztette, ezért is szedett fel az utóbbi pár évben néhány felesleges kilót magára. A vak is látta, hogy imádta a hasát.

- Sajnálom, ez most nem megy – tette le a villát, ami hangosan csilingelt, amint a tányér szélével találkozott – Ti nem is gondoltok arra, hogy talán Marcival történt valami? - háborodott fel.

- Nem arról van szó, hogy nem gondoltunk – sokat mondóan nézett össze a két szülő. Ők akkor már tudták az igazat, csak még nem voltak maguk sem felkészülve arra, hogy ilyen szörnyűséggel szembesítsék a lányukat, és úgy tűnt az sem az igazmondás megfelelő pillanata volt. Inkább szóban kinyírták Herr Altmeyer, úgy könnyebnek tűnt az egész – csak – folytatta az anya – tudod, ha valami lenne vele, akkor minket értesítettek volna először, és mi nem kaptunk semmi rossz hírt – magyarázta egészen biztatóan.

- Úgy gondolod? - kezdett hinni Rini édesanyjának.

- Hát persze, és ha attól jobban érzed magad felhívom – mondta, majd egy szalvétában megtörölte maszatos ujjait. Felállva az asztalól egy polchoz lépett, ahol egy váza virág mellett hevert a mobilja. Kihangosította, hogy az egész család hallhassa a beszélgetést. Néhány csöngés után fel is vette a fiú.

- Cső, Muter! – szólt a telefonba Marcel, mire húga hangosan és megkönnyebbülve felsóhajtott. Rini némi csalódottságot azonban mégis érzett, amiatt, hogy bátyja nem vette a fáradságot oda tolni a képét – Mi ez a szélvihar a háttérbe?

- A húgod, aki már azt hitte, hogy meghaltál – hangjából némi szigorú anya stílus sütött.

- Kathita, ne izgulj, élek. Vasárnap találkozunk! - erre a helyiségben mindenki furcsán nézett, hisz éppen az nap volt a hét utolsó napja.

Herr Vermeer jutott először szóhoz a sokkból, megköszörülte a torkát, majd így szólt:

- Fiam, ma van vasárnap…

- Tényleg? - egy kis tétovaság hallatszott a készüléken keresztül, majd egyszer csak felkiáltott, a szülőket csak egy pillanatra sokkolta a mocskos beszéd, már kezdték megszokni fiúk sokrétű káromkodás tudását – Akkor mégse lesz jó, majd legközelebb. Kathita, legyél rossz gyerek helyettem is! Csősztök, ősök! - ezzel megszakította a vonalat.

Hétfő reggel Rini a buszmegállóba tartott, ahonnét az a járat indult, ami a városba repítette, hogy aztán bejuthasson gimnáziumába. Messziről próbálta kivenni barátnőjét, hátha ő már előbb érkezett. Már alig várta, hogy elmesélhesse neki a tegnapi felkavaró dolgokat. Sajnálatára, közelebbről se látta Rachelt. Csak néhány falubeli gyerek sorakozott fel nagy hátizsákokkal. A sok apróság között, azonban egy Kailhacker gyerkőcöt sikerült kiszúrnia.

Patick könnyen megkülönböztethető volt a többiektől. Kócos sötét barna haja és éjfekete íriszei ritkaságnak számítottak a sok szőkeség között.

- Hello – lépett a fiú mellé, aki csak egy pillantásra méltatta, de az a pillantás is egy fintorba szökött át.

- Mit akarsz, Rini? - vonta kérdőre kissé durva hangnemben. Nem nézett a lány szemeibe, aki bár megszokhatta Patrick elutasító stílusát, de most az valahogy még drasztikusabbnak hatott.

- Rachellel találkoztál? - kérdezi mit se törődve a modortalan stílussal. Ő csak tudni szerette volna, barátnője merre jár, hisz szombat óta képtelen volt elérni bármilyen formában is.

- Ostoba liba! - csattant hirtelen fel a kis tizennégyéves, sugárzott belőle a düh és a megbántottság. Úgy tűnt bármennyire próbálta játszani, hogy utálja a fivéreit, valahol mégis szerethette őket, ha így reagált Rachel távozására. Rini, pedig egy kissé hátra tántorodott az erőteljes hangnemtől – Legalább te megérthetnéd, hogy meghalt és nem jön vissza!

00. Halálszó

Kellemes napot, minden kedves olvasómnak!

Ez a nap számomra történelmi, így engedjétek meg, hogy pár szóval felvezessem nektek a történetet. Először is képletesen el szeretném vágni azt a bizonyos szalagot, ami nyitást jelképezné. Éljen április 28!
Másodszor szeretném megköszönni azoknak, akik feliratkoztak, vagy a jövőben fel fog. Nagyon sokat jelent nekem minden visszajelzés, úgyhogy hálám kergetni fog titeket életetek végig. 

Az Előszóról (avagy Halálszóról) pedig csak annyit, hogy ez egy kis töredék, a fejezetek sokkal hosszabbak lesznek. Ez inkább egy amolyan ízelítő a történetből, amihez most jó szórakozást szeretnék kívánni!

Csókol titeket, Bobo Sz 

„Drága Rini!” Olvasta le az első szavakat a hófehér papírról, aminek széle meggyűrődött, mert remegő keze túl erősen markolt rá. Félt, hogy kiejti ujjai közül, vagy a szeméből hulló könnycseppek majd eláztatják. Jó ideig tétovázott a megszólításon, tekintetével mereven figyelte a két szót, szinte hozzájuk tapadt. Mellkasa elnehezedett, és erőtlenül szuszogott a szobája padlójának közepén, ahol helyet foglalt, nehogy instabil térdei összerogyjanak végül. Oly sok hét kellett ahhoz, hogy a lelke egészen megerősödjön a baleset után, és ez a két szó ismét képes volt lelkileg tönkre tenni. Szinte hallotta Rachel hangját, ahogy a fülébe suttogja „Rini”. Egy pillanatra összeborzongott, majd körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, senki sincs a helyiségben rajta kívül. Teljesen egyedül volt, csak a porszívó hangja szűrődött fel a földszintről. Elég kényelmetlenül érezte magát, így mocorgott egy kicsit, hogy az ágyának széle ne fészkelje bele teljesen magát a gerincoszlopába, majd egy hatalmasat sóhajtott, ezzel erőt merítve a következő sorokhoz.

„Tudtam, hogy intelmeim ellenére majd felbontod az első borítékot idő előtt. Lehet, úgy érzed, most van rám szükség, pedig a csak a gyász vakít meg teljesen. Ne, kérlek, ne sírj, mert akkor nekem is veled kéne sírnom.” Ekkor már késő volt, a könnyek szaporábban kezdtek csorogni kipirosodott arcán, mint ahogyan először tették. Kritikus szavak voltak ezek, túlzottan átlátott rajta a hőn szeretett barátnő, még a sírból is jobban ismerte Katharina-t mint bárki más a Földön. Talán tényleg nem az ideális időben nyílt ki a boríték, de a szükség megkíván néha egy kis szabály szegést. A felgyülemlő stressz, a történtek és Henrich, mind azt sugallták, tegye meg a következő lépést. Ő pedig lépett. Ekkor még nem tudta a végzetes kimenetelét tettének, de abban a perceben igazán helyesnek tűnt.

„A nagyi mindig azt mondta,”- folytatta vízcseppektől homályos szemekkel az olvasást - „hogy mielőtt elmegyünk, köszönjünk el minden kedves ismerősünktől. Ő is elköszönt tőlem egy levélben, amikor a leukémia magával rántotta, így most én is elköszönök tőled, mert sose tudhatjuk, miképp tölthetjük el az utolsó perceinket, talán soha többé nem látjuk egymást. Hosszú ideig mérges voltam, amikor a nagymama meghalt, és nem lehettem abban a pillanatban vele, még azt se mondhattam neki, hogy ég veled. Pedig szólhattam volna hozzá, mert sokáig velem maradt, és vigyázott rám. Így ne búsulj, mert még elköszönhetsz, és én majd oltalmazlak.

Rini, senkit sem szerettem nálad jobban. Meg kell, hogy értsd, és ne haragudj rám, amiért nem szóltam neked róla. Csak nem akartalak megijeszteni, nehogy védelmezz a végzetemtől. A nagyi szerint a halált megérzi az ember. Ő mikor utolsó napjait töltötte itt, mindig azt hajtogatta, hogy a Kaszás mellé szegődött. Ekkor ezt még nem értettem egészen, de most már teljesen világos. A sötétség itt ólálkodik körülöttem, és a bagoly is huhogott a házunk előtt, ami akkor járt utoljára itt, amikor nagymama tért örök nyugovóra. Meg fogok halni, Rini, érzem...”

Első díjam

Hello mindenki!

Furcsa blog nyitónak nézünk elébe több ok miatt. Először is kényszerből előre kellett hoznom a dátumot, így már nem 05.01. hanem 04.28. a prológus felkerülésének dátuma. (Mondom ezt azoknak, akik még nem látták volna.) Az indokom pedig abszolút egyszerű, a munkaünnepén én is pihenek egy kicsit, és elutazom az én egyetlen és legjobb bétámhoz, Brynni-hez, aki valami furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy döntött, hogy részesít engem ebben a blogger-díjban. Ez most nem csak azért különleges dolog, mert JUJHASZENTSZŰZANYÁM díjat kaptam (egyébként így reagáltam), hanem mert úgy ítélte nekem, hogy még nem tártam a nagyközönség elé az írásomat. Ugyan ő már olvasta, hisz valakinek az elképesztő helyesírási hibáimat korrigálnia kell, de nem hittem volna, hogy ezt így megteszi. 

Úgyhogy ezúttal is köszönöm neked, Kiwikém (alias Brynnim)!

Brynn Hastings: Segítek, akár akarod, akár nem