f

2016. május 5., csütörtök

01. Falusi harang

 Igen, igen! Jól látjátok itt az első teljes értékű rész! Mivel nincs túl sok mondani valóm így a késői órákra. ezért egyszerűen csak kellemes olvasást szeretnék kívánni!
Csókoltat titeket, Bobo Sz.



Gyönyörű májusi hétvége volt. A nap hét ágra sütött, és a madarak is vidáman cikáztak a bárányfelhős égen. A levegő tavasz végéhez híven kellemesen felmelegedett, az utcákról pedig boldog gyerekkacajok hallatszottak, ahogyan csöppségek fogócskáztak a biztonságos kertvárosi részen. A német nyelv, amit annyian a káromkodáshoz tudtak hasonlítani, most dallamosan csengett az apróságok szájából. „Úgyse kapsz el!” Kiabálta hol egyik, hol másik. Elszaladtak két lány mellett, akik a padkán ülve nevetgéltek. Nem lehetett hallani, hogy miről folyt az eszmecsere, csak a mérhetetlen jókedvük jött át.
- Óvatosabban, Mira! - szólt rá fogócskázó húgocskájára az idősebbik lány, Rachel. Hosszú loboncos szőke hajáról és arcán elszórtan elhelyezkedő szeplőkről ismerték meg az utcában. Az emberek már messziről beazonosították a Kailhacker lányt. Oldalán mindig legjobb barátnője tartózkodott, akit egyszerűen Rininek becézett, mert a Katharina megnevezés idegesítően hosszúnak hatott. Azokban a percekben is ő ücsörgött mellette az út szélén, és épp azon kuncogott, hogy Mira mennyire semmibe veszi testvére figyelmeztetését. A kislány elengedte füle mellett a szavakat. Felállt, leporolta nadrágját, majd gondtalanul szaladt tovább. Az elbukásra már csak a térdénél megzöldült anyag emlékezett meg, és nővére vészjósló sóhajtása.
- Egyszer összetöri magát! – ingatta a fejét – Még csak nem is figyel rám - panaszolta gondterhelten – ,szörnyen önfejű – nézett húga után, aki addigra messze járt.
- Volt kitől tanulni – bökte oldalba Rini, aki elnyelte nevetését, így csak ajkának felfelé görbülő íve sugallta, hogy jól szórakozik.
- Én nem vagyok önfejű! - kérte ki magának egyből a szőke – Csak szeretem úgy intézni a dolgaimat, ahogyan az nekem tetszik – közölte jó kedéllyel, mire barátnőjéből kiszabadult a kacaghatnék, és Rachel is csatlakozott hozzá. Mikor végre abba tudta hagyni a nevetést, lopva a mellette lévőre tekintet, majd egy fájdalmas sóhajjal az égre pillantott. Végül fejét barátnője vállára hajtotta, és lehunyva szemét elmerengett gondolataiban. Katharina semmit sem értett az egészből, de nem is akarta firtatni, mert túl szép volt az a pillanat ahhoz, hogy megzavarják a problémák. Hosszú percekig a csend telepedett rájuk, míg Rachel vissza nem tért az élők sorába.
- Rini – szólalt meg tőle szokatlan és erőtlen hangon.
- Igen? - reagált egyből a megszólított.
- Ha egyszer valami történne velem, akkor vigyáznál Mira-ra? - tudakolta – Anyára, apára, Patrick-ra? És néha Adolfo-ra is figyelnél? - hangjából valamiféle kétségbeesés sütött, de még Rini se tudta beazonosítani teljesen, így egy ideig tétovázott a meglepetés hatására.
- Persze, számíthatsz rám. A te családod az enyém is – biztosította, de legbelül piszkálta a kíváncsiság, hogy miképp vágott ez témába – De ilyen nem fog történni… - kezdett volna bele, de Rachel azonnal megszakította.
- Emlékszel még mit mondtam a levelekkel kapcsolatban?
- Persze, de… - ismét nem tudta befejezni a mondandóját, mert közbeszólt a mellette lévő.
- Jól vésd az eszedbe, Rini! Jól vésd az eszedbe! - hangja nem volt figyelmeztető vagy felszólító sokkal inkább a beletörődésről árulkodott.
- Talán valami történt? - aggódott Katharina, hirtelen nem tudta, hol áll a feje. Amennyire a barátnője megtartotta a nyugalmát ő épp annyira lett zaklatott.
- Nem történt semmi, minden a legnagyobb rendben – villantott egy mosolyt, így hófehér fogai mindenki számára megfigyelhetők lettek. Légies könnyedséggel állt fel a helyéről, majd az ég felé nyújtózott – Lassan mennem kell. Adolfo-val bemegyünk Göttingenbe, valami új filmet adnak a moziban – közölte csak úgy spontán, de Rini nem volt olyan hangulatában, hogy jól fogadja. Idegesen pattant fel a helyéről, még mindig az előző témán lovagolt, holott Rachel már rég túl lépett rajta.
- Kailhacker! - szólította a vezetéknevén, amit csak akkor szokott, ha dühös volt a lányra. Már pedig kipirosodott arca, és nyakán kiduzzadó erek erről árulkodtak – Nem mész te sehova, amíg meg nem mondod, hogy mi volt ez az előbb!
- Csak teszteltem, hogy fogadnál egy ilyen rossz hírt – mosolyodott el ravaszul, ám annak a vigyornak a hátterében egy adagnyi félelem lapult meg, amit a világért se ismert volna be senkinek.
Rini ezt rossz viccként fogta fel. Összefonta mellkasa előtt két karját, és úgy kiáltott a távolodó lány után, aki a húga nyomát kutatta, hogy aztán haza vihesse.
- Ezt még visszakapod, Kailhacker! - az egész utcán hallani lehetett szavainak visszhangját, így természetesen barátnője is meghallotta, aki egy bájos vigyorral reagálta le az egészet. Ekkor néztek utoljára szemtől szembe. Hétköznapi pillanat volt, de senki se számított rá, hogy a befejezés szokatlan lesz majd.
Rini elindult a másik irányba, ahol az ő házuk helyezkedett el. Rég be vett szokásukká vált, hogy mindig középen találkoztak, és ott beszélték meg a héten történteket. A család, akinek az otthona előtt tanyáztak, nem élvezte annyira a mindennapos jókedvet, mint a két tizenéves, akik kitartottak jól megszokott menetrendjük mellett.


Másnap Rini reggele a szokásos módon indult. Vasárnap révén csak kilenc körül kószálódott ki az ágyból. Hatalmasat ásított, majd az ég felé nyújtotta rövid karjait. Lábait rózsaszín szőrös mamuszába csúsztatta, majd még kómásan indult le a konyhába a reggeli jól megérdemelt koffein adagjáért. A ház elég csendes volt, csak az apja tevékenykedett a konyhában, éppen előkészítette az ebédjüket. A szorgos szakács végzettségű felmenő minden vasárnap pontban délben tálalta az étkeket.
- Jó reggelt – motyogta fáradtan Rini, amint becsoszogott a helyiségbe.
- Szia, kicsim- nyomta a reggeli puszi adagot lánya homlokára Herr Vermeer – Kérsz valami reggelit? - faggatta, de válaszként csak egy fejingatást kapott. Katharina ezeken a rituális vasárnapokon sose szokott reggelizni, mert tudta, hogy ebédre úgy is nagy lakoma lesz – Egy kakaót esetleg? - próbálkozott rendíthetetlenül.
- Csak egy kávét kérek, apa – mondta egy halvány mosollyal, ami kitelt tőle ilyen korai reggelen. Látszott, hogy az anyjára ütött, aki még azokban a percekben is az ágyban lustálkodott, bezzeg az édesapja már hajnalok hajnalán éberen pörgött.
Rini nekidöntötte a hátát a konyhapultnak, és karba tett kézzel figyelte, ahogyan tevékenykednek mellette. A háttérben a kávéfőző zaját lehetett hallani, ahogyan a jó erős ébresztő átszűrődött rajta. A jellegzetes kávé illat is hamar megérkezett, ami csak úgy cirógatta szaglószervét. Herr Vermeer, mint minden konyha tevékenységet, így ezt is, művészetként fogott fel. A bögre aljában lévő fekete folyadékot forralt tejjel öntötte fel pont úgy, ahogyan lánya azt szerette. Pár kanál cukrot mert bele, tetejére jó nagyadag tejszínhabot nyomott, majd egy kis kakaóporral hintette be.
- Kész is. Pont úgy, ahogyan azt a szemem fénye szereti – adta a poharat a lány kezében, aki bizakodva nézett arra. Szervezete már vágyakozott a reggeli ital után.
- Köszönöm – vigyorgott, majd beleszürcsölt a forró kávéba. Ajka fölött vékony fehér bajusz keletkezett a tejszínhabtól, amit aztán lenyalt onnét.
- Gőzgombóc ugye jó lesz ebédre? - tudakolta az apa, aki éppen az ételhez kellő tésztát nyújtotta. Nyilván való volt, hogy csak költői kérdésként merült fel a dolog, mert akkor már nem lehetett változtatni az étlapon. Így beletörődően bólintott egyet Rini. Nem volt nagy kedvence az étel, de néha azért jóízűen el tudta majszolni, mikor gyomra már igazán korgott.
- Marci haza jön? - jutott hirtelen eszébe, hogy bátyjának nagy kedvence a fogás.
- Azt mondta, hogy talán benéz – mosolygott Herr Vermeer, aki hasonlóan fogadta, hogy ritkán látott egyetemista gyermeke hazalátogat hozzájuk. Katharina pedig kicsattant az örömtől, hónapok teltek el azóta, hogy láthatta testvérét, akivel sok vitája volt, de mindennél jobban szerették egymást.
Kesernyés kávéjának íze édesebb lett a jó hír következtében. Boldogabb lett egy árnyalatnyival, mosolya is szélesebbre húzódott. Fejében kavarogtak a gondolatok arról, hogy mennyi mindent teendője lesz, mielőtt bátyja megérkezik. Mindent tökéletesnek akart, hogy aztán semmi se zavarhassa meg a családi idillt.
Miután elfogyasztotta reggeli gyanánt a kávéját felrohant a szobájába, majd gondolkodás nélkül öltött magára néhány jelentéktelen ruhadarabot. Éjjeli szekrényéről felkapta telefonját, és a gyorshívó gombot benyomva emelte füléhez telefonját. Összesen egyet csöngött, aztán egy erőteljes női hang szólt a készülékbe, aki arról értesítette, hogy a hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Rini nem aggodalmaskodott ezen, hisz elég jól ismerte barátnőjét. Úgy hitte még mindig alszik az Adolfo-val töltött este után. A probléma is zsugorinak hatott hirtelen, így nem tűnt fontosnak a sürgős beszéd. Pedig, ha tudta volna…


A dél rohamosan közeledett, Rini izgalma pedig az idő múlásával nőtt. A régi agyonjátszott társasjátékok ott sorakoztak a nagyszobai dohányzóasztalon arra várva, hogy a lány ismét kikaphasson az idősebb fivértől. A nappaliban elhelyezett hangszórókból bömbölt a punk-rock zene, amit a házban mindenki utált, kivéve Marcel, aki úgy tűnt késik, pedig ő is jól ismerte az otthoni szabályokat. Percek kérdése volt, hogy az nagymutatója elérje a tizenkettőt. Az ebédlőasztalon fent volt a teríték, és a gőzgombócok illata lengett be mindent. Katharina meredten figyelte az órát, néha mikor a szél játszott az ajtókkal, a bejárat felé kapta a tekintetét, hátha megérkezett, de se híre se hamva nem a bátyjának.
Pontban egészkor megszólalt a templom harangja, ami azonban másképp szólt, mint egy átlag napon. Megszakításokkal, ami a kis lakosságú település lakóinak baljósan csenghetett.
- Ki halt meg? - kérdezte kertelés nélkül Rini, aki bátyjával kapcsolatban minden reményét elvesztetve ült asztalhoz, már az is felmerült benne, hogy ő boldogult meg az úton hazafelé.
- Talán Altmeyer bácsi adta fel a harcot – mosolygott szomorkásan Frau Vermeer, aki idő közben felébredt, és elintézte a dolgokat, amiket a délelőttjére tervezett be. A negyvenes éveiben járó kissé dundi nőnek megnyugtató arcvonásai voltak. A tőle megszokott lendülettel kezelte a problémákat. Az ő szájából a halál híre se fájt annyira.
- Valami szép koszorút viszünk a sírjára – ajánlotta fel férje, aki közben kiosztotta a tányérokra a fejadagokat.
- Biztos szép temetést rendeznek majd neki – teljesen magától értetődő volt, hogy az alig ismert öreg úr gyászszertartásán majd ők is ott lesznek. Ha a kis faluban egy emberrel is csökkent a lélekszám, akkor mind a hatszáz fő, aki ott élt, becsődült a temetőbe, és részvétüket tanúsították.
- A halotti torra sütök majd egy kis apróságot – tűnődött tovább Herr Vermeer. Szinte már kellemes asztalcsevejnek mondható volt, ahogyan egy ember életének végét tárgyaltak ki.
Riniben azonban ott élt a félelem, hogy talán mégsem Altmeyer bácsinak harangoztak, hanem Marcel-nek. Nem tudott lenyelni egy falatot sem, csak turkálta az ételt. Frusztrálta a mellette elhelyezkedő üres teríték és hely. Ki akart menni az utcára, és kiabálni, hogy mondja meg neki valaki az igazat, hogy valaki biztosítsa baljós gondolatai ellenkezőjéről.
Az apjának feltűnt az étvágytalansága.
- Kicsim, talán nem ízlik? - nézett a tányérra, amin a szétturkált gombóc terült el – Csináljak neked valami mást?
- Nagyon finom – vágta rá egyből, de még mindig csak böködte villájával az étket.
- Legalább egyél néhány falatot – unszolta a felmenő – Nem is reggeliztél!
Rini tétován bámulta az ételt, tényleg nem ártott volna megnyugtatnia korgó pocakját, de mégis úgy érezte, hogy ha lenyelne bármit is, akkor az a torkán akadna.
- Hallgass apádra – csatalakozott az édesanya is, aki jó ízűen fogyasztotta el saját ételét az utolsó morzsáig. A férje a finomságokkal elkényeztette, ezért is szedett fel az utóbbi pár évben néhány felesleges kilót magára. A vak is látta, hogy imádta a hasát.
- Sajnálom, ez most nem megy – tette le a villát, ami hangosan csilingelt, amint a tányér szélével találkozott – Ti nem is gondoltok arra, hogy talán Marcival történt valami? - háborodott fel.
- Nem arról van szó, hogy nem gondoltunk – sokat mondóan nézett össze a két szülő. Ők akkor már tudták az igazat, csak még nem voltak maguk sem felkészülve arra, hogy ilyen szörnyűséggel szembesítsék a lányukat, és úgy tűnt az sem az igazmondás megfelelő pillanata volt. Inkább szóban kinyírták Herr Altmeyer, úgy könnyebnek tűnt az egész – csak – folytatta az anya – tudod, ha valami lenne vele, akkor minket értesítettek volna először, és mi nem kaptunk semmi rossz hírt – magyarázta egészen biztatóan.
- Úgy gondolod? - kezdett hinni Rini édesanyjának.
- Hát persze, és ha attól jobban érzed magad felhívom – mondta, majd egy szalvétában megtörölte maszatos ujjait. Felállva az asztalól egy polchoz lépett, ahol egy váza virág mellett hevert a mobilja. Kihangosította, hogy az egész család hallhassa a beszélgetést. Néhány csöngés után fel is vette a fiú.
- Cső, Muter! – szólt a telefonba Marcel, mire húga hangosan és megkönnyebbülve felsóhajtott. Rini némi csalódottságot azonban mégis érzett, amiatt, hogy bátyja nem vette a fáradságot oda tolni a képét – Mi ez a szélvihar a háttérbe?
- A húgod, aki már azt hitte, hogy meghaltál – hangjából némi szigorú anya stílus sütött.
- Kathita, ne izgulj, élek. Vasárnap találkozunk! - erre a helyiségben mindenki furcsán nézett, hisz éppen az nap volt a hét utolsó napja.
Herr Vermeer jutott először szóhoz a sokkból, megköszörülte a torkát, majd így szólt:
- Fiam, ma van vasárnap…
- Tényleg? - egy kis tétovaság hallatszott a készüléken keresztül, majd egyszer csak felkiáltott, a szülőket csak egy pillanatra sokkolta a mocskos beszéd, már kezdték megszokni fiúk sokrétű káromkodás tudását – Akkor mégse lesz jó, majd legközelebb. Kathita, legyél rossz gyerek helyettem is! Csősztök, ősök! - ezzel megszakította a vonalat.

Hétfő reggel Rini a buszmegállóba tartott, ahonnét az a járat indult, ami a városba repítette, hogy aztán bejuthasson gimnáziumába. Messziről próbálta kivenni barátnőjét, hátha ő már előbb érkezett. Már alig várta, hogy elmesélhesse neki a tegnapi felkavaró dolgokat. Sajnálatára, közelebbről se látta Rachelt. Csak néhány falubeli gyerek sorakozott fel nagy hátizsákokkal. A sok apróság között, azonban egy Kailhacker gyerkőcöt sikerült kiszúrnia.
Patick könnyen megkülönböztethető volt a többiektől. Kócos sötét barna haja és éjfekete íriszei ritkaságnak számítottak a sok szőkeség között.
- Hello – lépett a fiú mellé, aki csak egy pillantásra méltatta, de az a pillantás is egy fintorba szökött át.
- Mit akarsz, Rini? - vonta kérdőre kissé durva hangnemben. Nem nézett a lány szemeibe, aki bár megszokhatta Patrick elutasító stílusát, de most az valahogy még drasztikusabbnak hatott.
- Rachellel találkoztál? - kérdezi mit se törődve a modortalan stílussal. Ő csak tudni szerette volna, barátnője merre jár, hisz szombat óta képtelen volt elérni bármilyen formában is.
- Ostoba liba! - csattant hirtelen fel a kis tizennégyéves, sugárzott belőle a düh és a megbántottság. Úgy tűnt bármennyire próbálta játszani, hogy utálja a fivéreit, valahol mégis szerethette őket, ha így reagált Rachel távozására. Rini, pedig egy kissé hátra tántorodott az erőteljes hangnemtől – Legalább te megérthetnéd, hogy meghalt és nem jön vissza!

2 megjegyzés: